Szembejönnek

 Ez még a pleisztocén táján lett kikísérletezve általam, mondjuk az első Heti hetes utáni néhány napban, amikor oszlopnak ment néhány járókelő, annyira próbálta beazonosítani szép szottyadt fejemet. Az ember már csak ilyen, ha szuronyszerűen meredő rászegezett tekintetbe akad a szeme, néha amúgy by reflex köszön egyet, hátha a memóriájával van baj, vagy mit tudom én. A kőarcúak ezt természetesen nem fogadják, hisz normális ember nem dumál a tévével, akkor sem, ha az épp slattyog. Ilyenkor úgy maradok, mint a kinyújtott kezű partner, akitől ellép a másik fél, de ez csak az elején zavart, később rövid ideig idegesített, olyasmiket mormoltam, hogy „ezért nem kell terhesen drogozni”, hátha meghallja, végül rájöttem, hogy ők, a baltapillantásúak egyszerűen nem eresztik be aurájuk mögé azt az információt, hogy a sétáló készülék voltaképpen egy ember. A szembejövők második tárgyalandó alfaja a komplexusos csoport, egészen pontosan a komplexusos csoport ön- vagy közjelölt központi figurája, aki előbb összetojja magát a feladattól, amit felbukkanásom jelent, majd különböző szintű agresszióval oldja meg azt, amit ő lánggal az égre rótt kérdőjelként él meg: hogyan őrizzük meg saját műsorvezetői posztunkat egy hivatásos megérkezése után is. Ugyanaz a folyamat játszódik le, mint ami a tipikus magyar cégnél, ahol tök véletlenül és főleg kivételesen hülyét inzertálnak vezető pozícióba, s ő valahol azért mégiscsak érezve, hogy inog a trón, agyarral érvel s torokra támad a szakemberekre. Tinédzserek vérgáz vicceket sütögetnek, rágörcsölnek arra, hogy húszévesen lenyomják verbálisan azt, aki abból él, hogy rohadék dolgokat vág vissza a hallgatóknak, kőművescsoport Einsteinje fordulásból lebuziz és afelől érdeklődik, hogy kirúgja-e a lábam hirtelen, ez ugyanaz a jelenség – ki menynyire retten meg pozíciója egyetlen másodpercnyi csökkenésétől, annyira kaffog. A harmadik nagy alfaj, a szembejövőké ugyebár, a művelt passzív, ők rám néznek, picit megrebben tekintetük, de pluszinformáció közlése és idióta megoldáskeresési manőverek helyett egyszerűen továbbmennek, amit én felettébb helyeslek. Meg kell hogy mondjam, ők az abszolút kedvenceim – partnerek abban a triviális hozzáállásban, hogy akarja a halál másnak érezni magát az utcán, mint egy járókelőnek a sok közül. S egy egészen szűk csoport a művelt aktívaké, ők beszélgetnek, pró vagy kontra érvelnek, tehát kommunikációra kényszerítenek olyan pillanatokban, amikor ők maguk sohasem állnának rá egy másik idegen kérésére. Bennük feltétlenül értékelem, hogy nem vernek meg, de a harmadik mondat után én szeretnék hatni rájuk egy tompa széklábbal, függetlenül attól, hogy szidnak, dicsérnek, velem üzengetnek Bajornak vagy horribile dictu viccet mesélnek, ami majd nyilván jól fog jönni nekem munkásságom során. Nos, mai foglalkozásunkon tehát a szembejövők alfajait tárgyaltuk. Legközelebbi előadásom címe: „Az ön családjában van olyan ember, aki valaha telefonált egy rádióba?”

Jáksó László 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!