Elkezdődött volna a jövő?

A jobboldal láthatóan vérszemet kapott, a baloldal pedig vészharangokat kongat. Az előbbi hangadóinak némelyike álszentül azzal sürgeti – az amúgy biztos parlamenti többségű – koalíciót, hogy ne várja ki a ciklus végét, mert akkor még nagyobb vereségre számíthat és akár kétharmados jobboldali győzelemre. A túloldalon egy kiváló író borús determinizmussal jószerivel szintén temeti, még hozzá hosszú távra a baloldali és liberális kormányzást.
Nem vigasztalásul mondom, csupán tényként rögzítem, hogy korántsem először fordul ez elő. Hasonló volt a hangulat a Bokros-csomag hatására, hogy aztán a szocialisták a választásokon ismét az élen (és az 1994-es 33 százalékukkal hajszálra egyező eredménnyel) végezzenek: a koalíció bukását a szabad demokraták leszereplése, óriási mandátumvesztése okozta, s maga Orbán lepődött meg a legjobban kormányra kerülésén, amihez persze kellett – hogyan is hirdetik manapság? – a választók becsapása Torgyán pártjának befogadásával. Ha valaki már nem emlékezne rá, 2001-ben is biztosra vették az elemzők a Fidesz-kormány újraválasztását (gúnyos megjegyzéseket kaptam az e hasábokon akkor ősszel „Miért fél Orbán Medgyessytől?” című cikkemért). S nemcsak 2004 nyarán, hanem a kora őszi miniszterelnök- csere után sokáig nem adtak volna fabatkát sem a koalíció újbóli győzelméért.
Kétségtelen, a kilencvenes évek jobboldala még nem volt ennyire eltökélt (1994-es nagy kudarca nyomán), avagy önhitt, bár a Fidesz rutinszerűen követelte már 1997 őszén a csupán ügyvezető kormányzást az akkor történetesen kétharmadosnál nagyobb koalíciótól (hogy aztán orbánék a saját 2002-es választási vereségük után se legyenek hajlandók ügyvezetőként kitölteni hivatali napjaikat). S tény az is, a 2004-es európai parlamenti választásokon negyven százalék alatti részvételnél tarolt a Fidesz, amely képes volt megmozgatni a saját táborát, de csakis azt. Most viszont vitathatatlan, hogy vagy egymillióval többen szavaztak három igennel, mint amennyien a nagyobbik ellenzéki pártra voksoltak két esztendeje, tehát bizonyosan megnyert baloldaliakat is. Ámde e három kérdés mégiscsak a vizitdíjról, a kórházi napidíjról és a tandíjról szólt, s a rájuk mondott igen elsősorban a nemfizetésről. Hogyne, az sem vitatható, hogy a jobboldalon, de sokan a balon is tulajdonítottak jelképes értelmet is e kérdéseknek (és a liberálisok bölcs kampányukkal be is segítettek az igeneknek), de talán mégsem kellene eltúlozni a népszavazás szimbolikus jellegét, kiváltképpen nem utólag. Bárhogyan csűrjük-csavarjuk is, azért nem arra a kérdésre felelt igennel bő hárommillió (egy országos választáson jóval ötven százalék fölötti) szavazó, hogy „akarja-e Orbán Viktort újra miniszterelnöknek?” De még arra sem, hogy „le szeretné-e váltani Gyurcsány Ferencet?” Ez utóbbit azért is illik kétkedve kezelnünk, mert tudtommal belső szocialista felmérések jelezték: sok baloldali „sárga lapot” készült felmutatni a kormányfőnek, de korántsem pirosat.
Jogosabb tehát akként értelmezni a – természetesen méretes politikai vereségnek tekinthető – népszavazási kormánykudarcot, mint egyszerre (jobboldali) elutasítást és (baloldali) figyelmeztetést. Amiből igazi választási vereség csak akkor lesz, avagy inkább lenne, ha a baloldalon tényleg elhatalmasodik a pánikhangulat. De persze akkor is, ha vezetői nem fogják fel a változtatás kényszerét. Mindkét koalíciós pártban, amelyeknek tudniuk kell, hogy immár – kártyás nyelven – együtt sírnak-nevetnek. Mellesleg ettől volt olyan taszító a miniszterelnök szavait nyeglén kommentáló liberális politikus, s nem vaskos megfogalmazása miatt: nem állt jól az egészségügyi reformokért mégiscsak elsődlegesen felelős párt egy vezető emberének e pilátusi póz, meg nem annyira a kormányfőt, mint a szocialista partnertábort sértette (gúnyosan meg is köszönte neki a jobboldali publicista). S ami ezúttal is több volt a bűnnél, vagyis politikai hiba, az pártelnökének mentegető viselkedése: ilyen ügyet „lezártnak tekinteni” kizárólag a vétkes leváltásával lehet, amint arra a héten történetesen az amerikai demokraták elnökjelölő vetélkedője két példát is szolgáltatott. Mert menesztés híján az egyéni bűn akaratlanul is „kollektívvé” válik: maga a pártja tűnik cinikusan illojálisnak.
A liberális pártelnök zavarodottságát tükrözte már a népszavazás előtt ama kijelentése is, hogy a távolmaradók is a szocializmusra voksolnak: mintha csak sietett volna előre hitelteleníteni kormányfőjét, aki – amint politikusoktól megszokott – utóbb igyekezett a maga oldalán látni a nemszavazókat. De ennél is rosszabb volt ama pártelnöki okoskodás, hogy azért nem kell változtatni, mert nem lehet cserben hagyni a nemmel szavazó háromnegyed milliót: demokratikus politikustól szokatlan a kisebbség igazával lamentálni, ezt meg kellene hagyni a jobbszél hangoskodóinak. Ennél azonban jóval lényegesebb, hogy ilyen figyelmeztető népszavazás után nem szabadna makacsul kitartani – és a szocialista partnerre mintegy rákényszeríteni – a reformok kizárólagosan liberális felfogását. Népszava-interjújában a kormányfő fel is sorol számos sikeres reformlépést, közte azt is, hogy képesek voltak csökkenteni az egészségbiztosítási potyautasok számát, miáltal a pénztár nemcsak egyensúlyba került, hanem egy kutatóintézet szerint még többletet is elért. Amiből politikailag logikusan következik, hogy semmi szükség „elvi makacsságból” beleszaladni egy újabb népszavazási vereségbe, megint az ellenfélnek ennyire kedvező terepen vívni meg egy csatát. Miként arra sincs szükség, hogy – a parlamenti küszöbre sandító – kis liberális párt még segítsen is a jobboldalnak a kutyát csóváló farok látszatát kelteni, tévesen ettől vélvén növelni a maga táborát (nem hiszem, hogy az megbocsátaná ennek a jobboldalnak a hatalomba segítését). Nem létezik, hogy e kettős követelménynek csak ilyen kétbalkezes módon lehet eleget tenni. 
S mintha a vitathatatlanul megrendült miniszterelnök is kezdené meglelni egyensúlyát, s feledni első elkapkodott reagálásának sértettségét, ami a politikában szintén sohasem kifizetődő. Neki mindenképpen „vennie” kell az üzenetet, s annak megfelelően változtatni. Megroggyanását csak akkor – de akkor bizonyosan – követné (ismét boksznyelven) a törülköző bedobása pártja részéről, ha erre nem képes, avagy hiteltelenül tenné. Egy elkötelezett reformernek ez aligha lesz könnyű, de immár nincs más választása. Hogy ez a „meccs” még nem ért véget, azt a maga – meglehetősen ügyetlen, csakis a saját táborának meggyőző – módján a jobboldal is jelzi: pillanatra sem lankadt, lám, a nemzeti ünnepen is folytatódott a miniszterelnök „üldözése” (és parlamenti, azon kívüli bojkottálása). Az ellenzék vezére láthatóan képtelen valóban nyugodt erőt sugallni, „új Orbánként” feledtetni a régit. Pedig annyira igyekszik! Erről árulkodott a népszavazási kampány mosolyoffenzívája, de már egyáltalán nem a hétfői fölényes parlamenti mosolya. Még nem dőlt el, hogy egy „új Gyurcsány”, avagy valóban új ember vezeti-e az igazi, 2010-es sorsdöntő csatába a baloldalt (erről a következő hónapokban elkerülhetetlenül heves viták lesznek), ám semmiképpen sem szabadna hagyni, hogy a csatatéren ezzel az „új Orbánnal” találkozzék. (Akit talán mégsem kellene „baloldalivá” nyilvánítani amilyen látszatra éppen ő törekszik).
Ilyen „új” ugyanis nincs, s nem is lehet, noha e politikusnál senki sem képes több szerepet alakítani. S egy ügyesen kiszemelt (és egy ügyetlen Alkotmánybíróság által lehetővé tett) népszavazási kérdéscsokornál azért több kell majd a választás megnyeréséhez. A Kasszandraként jobboldali jövőt jósoló jeles író szerintem tévesen hiszi lehengerlőnek az „orbáni fundamentalizmust” és arra sajnos fogékonynak a lakosság többségét. A két utóbbi parlamenti választás számai nem erre vallanak, holott ebből a fundamentalizmusból akkor is jócskán részesültünk: a kilencvenes években még csak 33 százalékos szocialista párt kétszer is jóval negyven fölött teljesített. S nem ezt tanúsítják az elmúlt két esztendő jobboldalra, vagy még inkább  csak a szélsőjobbra korlátozódó „népmozgalmai” sem. Mondjuk a színész stílszerűen teátrális gesztusa is leginkább arról árulkodik, hogy a jobboldali médiából tájékozódik, különben nem panaszkodna az ország nyomorba döntéséről: az életszínvonal, sőt a gazdasági szint is azért mindenképpen magasabb az Orbán-éránál, s azt is, ugye, túléltük.
Hogyne, a népszavazás számai már baljósak, de ismétlem: csak akkor végzetesek, ha a baloldalon is elhiszik, hogy a helyzet reménytelen. S annak megfelelően berendezkednek a kezek tördelésére, s várják a végzet bekövetkeztét (gyakran emlegetve a – persze csupán némileg hasonlító – lengyel példát). Blogjait a kormányfő rendre biztatással fejezi be: tegyük a dolgunkat! Hát most rajta a sor.

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!