Aki pártatlanul, párttalanul él és dolgozik

l Felavatták az 1848/49-es forradalom és szabadságharc roma honvédeinek, nemzetőreinek, hősi halottainak emlékkövét a budapesti Új köztemetőben. Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes magánemberként kezdeményezte ezt, s maga indított közadakozást egy igazi emlékmű felállítására…
– Nagyon jólesik ez, végre egy ilyen hírt is hallani! Egészen biztos vagyok abban, hogy sokunk beáll majd e sorba, véreink emlékét, a szabadságharcosok jó hírét méltón megőrzendő. Nagyapám elbeszéléseiből magam is hallottam hősökről – azt hiszem, ezidáig ez az egyetlen ilyen emlékmű. Csak meg ne rongálják, csak tönkre ne tegyék! Ez a hét a magát Magyar Gárdának nevező szervezetről szólt, s fáj, nagyon fáj, hogy itt, a demokratikus Magyarországon, az Európai Unióban meg lehet azt tenni, hogy egy bíróságról egyszerűen kiszorítják azt a pár embert, akik az alkotmányos rendbe illeszkedő kisebbségi önkormányzat nevében a hazai cigányságot törvényesen képviselik. Miféle „hagyományokat”, miféle „kultúrát” őriznek?! Megáll az ész. Egy szabad országban! Hisz’ a szabadságnak – a szólásszabadságnak is – a másik ember szabadsága, méltósága-embersége szab, kell, hogy szabjon határt, megálljt. Én soha, de soha nem politizáltam: vessenek rám követ – de soha még csak szavazni sem mentem el, mert azt mondtam: az én közönségem az én közönségem, bármely oldalon is áll, én nem foglalok állást, én szeretem őket. Pártrendezvényekre is pártatlanul és párttalanul mentem el, ha hívtak… Szerintem a szeretetnek rettentő nagy ereje van. A családban, a kis és nagyközösségekben is, bármi történik. Ha jó, ha rossz. Könnyű egymást szeretni a jóban, de ha baj van, még jobban össze kell tartani! Így kellene, hogy legyen a hazában is! Nálunk otthon én vagyok a középső a nyolcból, de anyánk, Erzsike korán, ’75-ben meghalt. Attól kezdve valahogy én vettem át az anyaszerepet. „Majd anya, majd mama…” – mondogatják az unokák és unokahúgok, -öccsök. De még a húgom is, hisz’ ő csak tízesztendős volt, amikor édesanyánk elment… A kishúgom csak három évvel volt idősebb a kislányomnál… És én meghallgatom őket. De ez a mai közéleti szeretetlenség, sőt gyűlölet borzasztó. Embertelen. Elítélem, ha cigányoznak, zsidóznak, négereznek, sárgáznak! Ezt engedni: tragédia. Mert minden ember egyenlő, s minden közösségben akadnak jók és rosszak. Ez nem függ bőrszíntől, vallástól vagy akár nemtől; a bármilyen másságtól. S az a baj, hogy ez már behallatszik a mi gyönyörűséges Országházunkba is!
l Kispesten él, a főváros szélén. Kertkapuján a postaláda magyar címeres. Saját maga választott így?
– De mennyire! A lila akácok közt tavasszal szép az a hófehér láda a címerünkkel. De máskor is, ha a nap rásüt. Márpedig rásüt. Azért jöttem ide, Kispestre, azért vettem itt házat, mert „földszintes” városrész. Falusias, vagy ha úgy tetszik: kisvárosias. Itt köszönnek egymásnak az emberek, mosolyognak, megkérdik, „hogy van a papa?”, mert már napok óta nem látta… Szeretem ezt a városrészt. S szeretem a címert, a trikolort, a Himnuszt, amikor – bármikor – külföldön jártam, s hazajöttem, akkor HAZA jöttem, s a határsorompónál, a piros-fehér-zöld láttán mindig elérzékenyültem. Itt születtem, az eleim is, s utódaim, véreim is itt születtek – nem csak magyar állampolgárok vagyunk mi is, de ez a hazánk. A közös hazánk, s úgy is kellene rá tekinteni. Nem széthúzni, hanem összefogni. A cigányság összességében akkor fog tudni integrálódni, ha nem alsóbbrendű emberként, hanem emberként – lám, a roma azt is jelenti: ember! – tekintenek rájuk, szólnak hozzájuk. Ha lesz, ha kialakul a bizalom.
l Amit mindkét oldalról építeni kell…
– Így igaz. Néha fájdalmas, tán túl munkás is ez az építkezés, de így kell lennie. Most hadd ne induljak ki a saját családomból, hanem az ezerféle idegenből: régen, abban a mindmáig  oly sokat bírált „átkosban” valóban csak az nem dolgozott, aki nem akart. Mert akkor volt a „kmk” – a közveszélyes munkakerülő státus, akkor büntették, büntethették is a dologkerülőket. Persze, hogy voltak cigánytelepek, ahol nem létezett víz és villany. De összességében előrelépések történtek. Volt munka, kereset, megélhetés. Még akkor is, ha ez olyan távolra szakadós, ingázós volt. Lám, szegény Schiffer Pál rendező is elment már… A Balázs Béla Stúdió kísérleti dokumentumfilmje, a Fekete vonat ezt mutatta be. Ő a cigány kisebbség sorsát több filmjében vászonra vitte, így a Cséplő Gyuriban is. A rendszerváltás után a vidéki szegények – benne a cigányság – vesztítettek a legtöbbet, sodródtak valóban az élet peremére. Ezt igenis csak a munkalehetőségek házhoz vitelével, a képzéssel és átképzéssel, az egyenlő esélyek egészen kicsi kortól való megteremtésével, az óvodával, iskolával, napközivel lehet megalapozni. Gyermekkoromban – közös gyermekkorunkban, Mónika – volt egy „pöttyös könyv” a kislányoknak. Halasi Mária írta, s az volt a címe, hogy Az utolsó padban. Egy kis roma lányról szólt, Katiról, aki mezítláb, rózsás rokolyában, szakadt háncsszatyorral a kezében érkezik új osztályába. A vidéki kislány az iskolaév kezdete után költözik Pestre, az ismeretlen nagyvárosba, vadidegen lakásba, iskolába. Az utolsó padba száműzött, sokat csúfolt kis cigánylányról csak később tudják meg: ő viszi a hátán a családot – otthon ő látja el a háztartást. Mindenki iskolájába, otthonába be kellene nézni – segítő szándékkal, nem előítélettel.  Az előítéleteknek is csak az az oka – kölcsönösen –, hogy nem ismerjük, vagy nem is akarjuk megismerni egymást. Csak a nyitottság és a feltétel nélküli emberi szeretet segít – mondom ezt nemzeti ünnepünk tájékán, s egy héttel a feltámadás, a húsvét előtt. Tudom, sokan naivnak tarthatnak emiatt, de vállalom. Csak szeretetben lehet élni.
l Évekkel ezelőtt különösen megtapasztalta ennek az erejét, ugye?
– Bizony, a szeretetnek gyógyító ereje van! Már öt esztendeje, hogy kiderítették, engem is elért a rettegett gyilkos kór, a mellrák. Az egészség az embernek valahogy annyira természetesnek tűnik. Ha megvan. Amíg nincs baj, betegség, addig nem is tudjuk, micsoda kincs ez! Addig az, hogy az ember jár, hogy lát, az annyira magától értetődő. Pedig ez az Istennek a különleges ajándéka. Amikor az ember a halál szájában van, már rájön, rádöbben erre! S igencsak át tudja értékelni az életet, az értékeket. Az Úristen kegyelméből és a szeretet erejéből az ember a gyógyulásához meríthet erőt. Ha lehetne három kívánságom egy képzeletbeli jótündérhez, akkor magamnak is, másoknak is azt kívánnám: csak egészség legyen! Hadd mondjak el egy rövid történetet. Azon a napon, amikor megmondták nekem, hogy jön a kemoterápia, s le kell vágni azt a hosszú, derékig érő fekete hajam, amit dalban is megénekeltem annyiszor, amit óvtam, mint színpadi ember és mint nő – merthogy úgyis kihullik, kivitt a lányom este a kórházból, elvitt a fodrászhoz, lenyírták rövidre. Elkeseredtem.  Másnap reggel a két húgom, az Irénke meg a Rózsika – pedig nekik is nagy kontyuk volt megelőzően – mindketten „fiúhajjal” jöttek be látogatóba. Ennyit a szeretetről, a szolidaritásról. A második a társadalmi összefogás lenne, a harmadik meg – magamnak mindig csak azt kívántam kenyerem legyen, de az Isten a sok munkával tisztes jólétet is adott –, hogy a családom békében, boldogságban élhessen. A szeretet, ami bennem van, mindig arra késztetett, hogy ott lépjek fel, ahol szükség van rám. Ahol a lélek erejével lehet küzdeni a lelkekért. Így már sok-sok éve részt veszek a beteg gyerekekért rendezett jótékonysági rendezvényeken meg a rózsaszínbe öltöztetett Lánchíd ünnepén, a mellrákellenes sétán, egészségnapon, amelyet az Egészség Hídja Összefogás Egyesület szervez. Jó az, ha a lányok, asszonyok szembesülnek a bajjal – de különösen a megelőzéssel, s persze a gyógyulással. Ez erőt ad. Közös erőt. Tehát megyek, ha hívnak. Ha csak egyetlen emberbe lelket tudok önteni, már megérte. Kapom az e-maileket a betegtársaktól folyamatosan, hogy állnak a gyógyulással, meg hogy imádkozzunk egymásért. Ennél több nem kellhet. Csak ki kell nyújtani a kezünket az ég felé – kérhetjük, s megkaphatjuk az erőt.
l Karrierje kislányként kezdődött. Anyaként, nagymamaként, dédiként az énekesművészi pálya csúcsán állócsillag. Itthon és külhonban egyaránt.
– Nagyon nehéz lehet egyedül megélni még a sikert is. Mellettem sokan vannak, sokan segítenek. És sokan segítettek is. A kezdetekben Boros Lajos bácsi, a prímások prímása, aki akkor, amikor az első rádiófelvételemkor ott álltam berezelve, elpityeredve, szinte „elhangtalanodva”, azt mondta: „Ne hozz ránk szégyent!” Az egész életemben, az egész életemmel igyekeztem ezt becsülettel megtartani. Sokakkal dolgoztam együtt, egyetértésben. A már meghalt nagyjainkkal, Cserháti Zsuzsival, Feleki Kamillal, Kibédi Ervinnel, Latabár Kálmánnal, Máthé Péterrel… De a fiatalokkal is. S minden fiatalnak segítek. Különösen a mi műfajunkban. Mert ezt meg kell tartani, át kell menteni majdan a XXII. századra is! Ha valaki istenáldotta tehetség, az még nem elég: azzal élni kell tudni. Az pedig sok munkát, lemondást követel – ezt talán át tudom adni a „gyerekeknek”. Mert tényleg rögös utat jártam be. Vidéki kislányként Pestre felkerülve, albérletezve, kezdetekben az Ikarusz gyárban dolgozva, értem el azt, aminek a nyomán, több évtized után Boros Lajos bácsi és Mészöly Kálmán, a legendás focista a fejemre rakta azt a bizonyos koronát. A Bangó odakint is mindig a magyar kultúrát, a magyarságot képviseli – ennek megfelelően kell viselkedni! A cigányzene, a magyar nóta igazi hungarikum, óvni kell! Mi tudjuk ezt, de vajon a magyar kulturális élet vezetői miért látják ezt sokkalta kevésbé? Talán elindul most valami: a tévében 14 adásos nótasorozat látható-hallható – Kállai Kiss Ernővel harcoltuk ki, ez is csepp a tengerben, de valami! Most jártam Londonban, 35 éves volt a kinti magyar egyesület: nekik, velük daloltam,  de az angolok is mind tapsoltak! Ők ráéreztek: a világ zenéjében – a világzenében – helyünk van. De megszűnt a „Jó ebédhez szól a nóta” is a közszolgálati rádióban, áttették valami nevenincs adóra: máig kapom a telefonokat Izraeltől a tengerentúlig mindenhonnan, hogy nekik, ottani magyaroknak mennyire hiányzik! Elhiszem, hiszen bárhová megyek, mindenütt telt ház előtt énekelhetek! Nyáron lesz a XVIII. Cigánykarnevál: már látom előre a lelki szemeimmel: örömzenét fogunk játszani-énekelni! Most úgy néz ki, hogy nemsokára a családommal Kínába megyünk turnéra: abban a hagyományokkal teli földrésznyi országban is ismerik a magyar – a cigány – muzsikát. A „Bangó Family Show” majd megmutatja!
l Tizenharmadik éve él egyedül, de párja muzsikáját is viszi tovább…
– Nem csupán én – a fiatalok is, itthon, s a határainkon túl. Azok is, akik Amerikában tanulnak közülünk klasszikus zenét, dzsesszt. Olyan ember, mint elhunyt férjem, Járóka Sándor, ezer esztendőnként, ha születik! Tehetségében, szakmai tudásában – minden műfajban –, emberségében, hitvallásában maga volt a csoda. Főzés közben – ha én főztem, ha ő – dalokat írtunk. Egyébként vallom: igen szegénnyé válik az ember – az ember lánya is – ha egyedül marad. Óriási veszteség a halála mindmáig.  Ha a rádióban Hosszú Gézát, Gézukát hallom, sokszor magamat kérdezem: „ez most a Sanyi?”. Géza Svájcban született, az unokaöcsém. Járókán nőtt fel. Ő önmaga, de őrzi a hagyományt. Mindannyiunknak ezt kell tenni.

Gündisch Mónika 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!