… „mert kell egy csapat”, mondja Minarik Ede mosodás Mándy Iván
novellájában. Úgy látom, olvasom, tapasztalom, egyre többen fedezik
fel, és teszik magukévá Mándy klaszszikussá vált mondását.
„Csapatépítés” lett a jelszó kis- és nagyvállalatoknál vagy éppen
óriás, multinacionális cégeknél.
Ez abból áll, hogy a munkatársakat vidám hétvégére küldik – kerül, amibe kerül – egy kastélyszállóba vagy elegáns wellnesshotelbe. Itt aztán – gondolom, jelentős összegért – felkészült vezető irányításával elkezdődik a „csapatépítés”. Reggeli után – magam láttam – a szálloda udvarán mintegy húsz-harminc ember libikókázott egész délelőtt egy keskeny deszkán, nyilván ezzel erősítve az egymásra utaltság meg a „ránk mindig számíthatsz” szellemét.
De van itt tájékozódási futás párosával meg hasonló izgalmak. Például egy magasabb pontról csukott szemmel hátradőlve a többiek karjába vetni magunkat, a feltétlen bizalom jegyében.
Csodálkoztam is este, a vacsoránál, látva a fáradt, karikás szemű csapattagokat, hogy nem kell nekik gyufásskatulyát egymás orrára húzva tánclépéseket lejteniük. Ez egy régi „csapatépítő” módszer volt az átkos szocializmusban, elsősorban a SZOT-beutaltak körében volt divatos a helybeli kultúrfelelős irányításával. De hát azóta sokat változott a világ. Ám a „csapatépítés” – más módszerekkel – maradt.
Mert kell egy csapat. Ezt ismerte fel az a 200-300 derék honfitársunk, akik immár rendszeresen, mondhatni, évek óta egy-két, foglalkozásukra nézve „szabadságharcos” vezetésével minden régi és új évfordulón (például a tv-székház felgyújtása, hídfoglalás stb.) és nemzeti ünnepen a nép nevében belerondítanak az ünneplésbe.
A csapatszellem kitűnő. Reggel tojásdobálás, kerepelés, trágárság, vonulások „szép emlékű” zászlók alatt, majd este kockakő- és Molotov-koktél-dobálás, autók, kukásvödrök felgyújtása és többmilliós kár. És ezt mi fizetjük, nekik, magunknak. Ez a csapatépítés magyar módra.
Mert kell egy csapat?...
Gálvölgyi János
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!