Két ország, egy eset

Egy országvezetésre jó eséllyel pályázó amerikai politikusnak régi barátjáról, lelki atyjáról kiderülnek szélsőséges nézetei, amelyeket egyházi szószékről hirdet, balszerencséjére videofelvétel is előkerül róla. Több mint kínos, hiszen a pár évtizedes szoros kapcsolat folytán (madarat tolláról, embert barátjáról) a politikus magyarázkodni és mentegetőzni kénytelen. Mégis, hogyan tűrhette szó nélkül e szélsőséges tirádákat oly hosszú időn át? S hiába ragyogó retorikai tehetsége, hasztalan példálózik a családján belüli ellentétes szélsőség hasonló tűrésével, nehéz elhessegetni a gyanút, hogy ha nem is osztja a – jószerivel szintén „családtagként” kezelt – barát vad nézeteit, ám nemcsak önmagát mentegeti, hanem azt is, akinek ilyen gondolatai vannak. Felmérések máris tanúsítják, hogy elnökválasztási esélyeinek talán végzetesen is megártott e szoros barátság, az átlagember nem hajlik a finom értelmezésre, s nem érti, miért is nem lehetett szakítani az elfogadhatatlan nézetek hirdetőjével.
Kétségtelen, hogy az amerikai közéletben nehéz kimagyarázni a kimagyarázhatatlant. A politika jobboldalán is. A minap halt meg az ottani konzervatívok egyik szellemi vezére, aki pár évtizede sommásan kitiltotta a jobboldal zászlóshajójának számító lapjából azokat a szerzőket, akiknek neve egy akkortájt megjelent nyíltan antiszemita kiadványban feltűnt. De csávába került politikusunk helyzetét nem könnyítik meg fő vetélytársai sem, akik rögvest megszabadulnak a meggondolatlan, ne adj isten szélsőséges véleményt mondó embereiktől. Nem szólva a – mindkét oldali – sajtóról, amely egységesen kérte számon politikusunkon a szélsőséges barátot.
Bezzeg nálunk! Az országvezetésre most éppen jó eséllyel pályázó (egyelőre ellenzéki) politikusnak a régi barátja megír – voltaképpen nem először – egy vitathatatlanul szélsőséges, nyíltan zsidózó cikket az országos jobboldali napilapban. S lényegében nem történik semmi. A sajtónak csupán csekély része veszi észre egyáltalán, s ennek megfelelően politikusunknak nem kell tartania olyan vesszőfutástól, mint amerikai kollégájának. Senki sem fogja ízekre szedni magyarázkodását, mivelhogy neki eszében sincs magyarázkodni, s arra nem is kényszerítik. Sem a közélet, sem saját jobboldala, amely ugyan általánosságban persze elítéli a zsidózást, de ha soraiban valakit azon kapnak, akkor még sohasem követte az amerikai konzervatív szellemi vezér példáját: ő egy kritikus esetben hetilapja egész számát (!) szentelte politikai tábora ilyen gyanúba keveredett politikusa szavai elemzésének, hogy végül lehangoltan leírja: „a legnagyobb sajnálatomra nem tudom felmenteni az antiszemitizmus vádja alól”. Sőt, jó esélye van annak, hogy amennyiben a túloldalon túlságosan feszegetnék a dolgot, hamar kész a – csakis a magyar jobboldalra jellemző – szó- (és gondolati) szörnyűség: „antiszemitáznak”.
Így aztán a tollforgatónak sem kell tartania attól, hogy – az ellenzéki párt őstagjaként és bennfenteseként – akár egy rossz szóval is illetik „jobbról”, s ne hívnák meg legközelebb is ama szűk körű rendezvényre, ahol szokás szerint a vezér oldalán szeletelheti a születésnapi tortát. S legfeljebb néhány – zsidó és nem zsidó – „gyalázkodó” riad meg attól, hogy a szélsőjobbtól már megszokott hangnem immár a kormányzásra is esélyes párt és politikus belső köreiben is divatossá vált.

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!