Benne vagyunk, bele is ragadtunk csöndben a saját kis szabadalmainkba.
Pedig húsvét van, és most arra is kéne gondolnunk, amit Jézus még jóval
az ünnep előtt mondott: hogy az igen legyen igen, és a nem mindig
legyen nem. De most már egyik sem igaz mifelénk, sőt az ellenkezője
sem, és a talán is lehet, hogy biztos.
Ma a kormány az ellenzék, és az ellenzék (nagyobbik része) maga a kormány, vagyis biztos úton haladunk afelé, hogy egyszer majd lehetőleg ellenzék se legyen. Nem a mai, egyes drámai arcú elemzők szerint eddig még nem látott koalíciós válság a botrány, hanem a mindent kockára tevő, fenekedő gátlástalanság, és a végleg megrettenni látszó, tehetetlenkedő tehetségtelenség. Az alkalmatlanságnak ezen a régen nyilvánvaló mélypontján most már bátran lehet mindent szabadalmaztatni, nem csak az idétlen „alkotmányos népítéletet” és az ehhez hasonló, jól hangzó beszédírói ostobaságokat.
A legújabb magyar találmányok között ott van mindjárt a saját nemzeti ünnepünk, amelyik most is olyan volt, mint maga a nemzet: néhol földúlt, agresszív, másutt talán egy kicsit még mindig emelkedett. Mert az azért mégis hungarikum, hogy a nemzet zászlajának Kossuth téri fölvonásakor a nemzetnek egynéhány száz fia lelkesülten üvölt, fütyül és csörömpöl bele a tulajdon himnuszába, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Ám ahol nem ígérkezett semmiféle balhé, nem, mert fontos politikusaink – „a nemzet vezetői”, amint este a miniszterelnök egy foghíjas teremben mondta – ezt a történelmi helyszínt jó érzékkel, csöndben elkerülték, ott, a Nemzeti Múzeum előtt alig volt „ünneplő tömeg”. Mellékes, hogy ott zajlott le talán országszerte a legszebb megemlékezés, s hogy akik ott ünnepeltek, azokon ez látszott.
Estére kelve azonban mégis megérkezett a menetrendszerű, mivelhogy ünnepi törés-zúzás, rombolás és könnygáz, de a főhős, mint a lápi lidérc, valahogy most is elillant. Megtalálni ugyan igen nehéz, éppen úgy, mint Oszama bin Ladent, de a videókat néző ügyészség azt mondja, hogy azért így, elemezve, talán nem is tűnik annyira felforgatónak. Ha nem, hát nem: a kerület kára nagyjából 10 millió forint, a rendőrségé csupán 8, ehhez jön a biztosítás nagyjából 60 milliós költsége. Így mulattak a magyarok március idusán, tekintettel a közrendre, no meg a hon országimázsára, országszerte összesen hétezer-ötszáz egyenruhás honfitárs jelenlétében.
Az is újabb, saját szabadalom, hogy az igaz-ságszolgáltatás (láttuk, hogyan védett) magyar szentélyében, tudniillik a bíróság egyik épületében azok dönthetik el, ki mehet be, és ki marad kívül, akiket a helyhatóság rendeletileg tiltott ki a székesfőváros egész területéről. Ezt is csupán nem túl hangos hatósági sírdogálás, jajszó és médiapanasz követte, nem a törvény fellépése, hiszen ahhoz némi erő és tekintély kéne. Azt már szinte meg se halljuk, hogy egész erdőket, nemzeti parkbeli alpesi láprétet, vagy egy védett műemléket hogyan lehet egy éjszaka leforgása alatt kivágni és beszántani, vagy a földdel egyenlővé tenni: de mert lehet, hát meg is történik.
Az is – azt hittük, hogy régi, de lám, mégis csak új és eleven – friss, igaz, hogy „polgári” találmány, hogy alpári jókedvünkben csak úgy zsidózgatunk. Hol másutt, mint a „jobboldal” egyik tüzes hangvételű, privát „polgári” lapjában, ráadásul „Karinthy Cinivel”. Igen: „1967-ben a pesti zsidó újságírók még Izraelt gyalázták. Ugyanezek a pesti zsidó újságírók ma az arabokat gyalázzák. Meg a Fideszt. Meg bennünket. Mert jobban gyűlölnek bennünket, mint mi őket. Ők a mi indokzsidóink – értsd: a puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust.” Talán mégis jobban kéne hinni a szeretet és az összefogás erejében.
Vagy legalább abban, hogy érdemes volna néha olvasni, kormánynak és ellenzékének egyaránt. Például az ÁSZ-t, akár naponta többször is. Nem a napilapra, hanem az Állami Számvevőszék dokumentumaira gondolok, amelyekben le van írva, világos tényszerűséggel, mik a legnagyobb bajaink gazdaságban és költségvetésben, adóban és adósságban, egészségügyben és demográfiában. Amelyekből majdnem minden kiolvasható: nemcsak a mostani „helyzet”, hanem sürgős teendőink is, a megoldás javaslataival és a következményekkel.
Egyre nincsen sorvezető bennük: hogyan? Nincs és nem is lehet, mert ez a kormány teendője és felelőssége (volna). Amelyik már régen úgy működik, mintha nem is lenne. Ma beláthatatlan, hova vezethet az a tépelődő és lázas sodródás, amelyik egyik művi eltökéltségből esik a másik pánikrohamba, folyamatos vereségből állandó hátrálásba visz, miközben néhányan két kézzel rombolnak mindent, amibe épp belefognak. Mint afféle fordított Midász királyok – az igazi Midásznak ugyanis a kezében minden, amit csak érintett, arannyá változott.
De még ennyi hozzá nem értő tipródás, ennyi tehetetlenkedés sem lenne tragikus, inkább szánni való, ha ez az ijedt vízmeregetés egy stabil és jól működő ország központjában folyna. De nem ott történik, hanem nálunk, abban a zajlásban, aminek az ódiuma nagyobb részben éppen ezt a koalíciót terheli. Amelyiknek nem a belső összefogás a fő erőssége. Amit a kisebbik partner egyik miniszterelnökségi államtitkára (az, amelyik a koalíciós kapcsolatokért felelős) saját főnökével, a miniszterelnökkel szemben megengedett magának, azért még Közép-Afrika kietlenebb részén is be kellett volna adnia a lemondását, önként.
És hogy a reformok nélkülözik a társadalom nagyobbik felének a támogatását? Milyen reformok? Ma már ilyenek nincsenek. Erőltetés és kapkodás, sietség és „kommunikáció” helyett olyan reformokra lett volna égető szükség, amelyek el is kezdődnek, és ha valódiak, a társadalom többsége is melléjük állhat. Mint az adóreform? Ugyan. Semmiféle okoskodó, viszontvádaskodó magyarázkodás, bele-belekapó, hirtelen tákolás nem segít már azon, hogy ma kétmilliónál alig több adózó tart el tízmillió embert. Lassan a rettegett konvergenciaprogram is veszélybe kerül, miközben talán emlékszünk még arra is, hiába emlegette Horn Gyula kormánya annak idején a „kedvező makrogazdasági mutatókat”, csúfos bukás lett a dolog vége.
Politikai találmány volna hát minálunk számos, de arra ügyelni kéne, hogy minél kevesebb kapjon közülük végül szabadalmat is. Mert ma már ott tartunk, hogy nem csak a nagy, országos rémtörténetek esnek meg, de a kisebb, szelíd és igazán emberközeli sztorik is, mint amikor Polgárnő sétál kutyáival, ámde póráz nélkül, és egy másik Polgár ezért reá kiált. – Mi maga, emeszpés? – kérdi földúltan Polgárnő. – Micsoda? Maga a bolsi, meg a kommunista kutyái! – sértődik meg tartásosan Polgár.
Így élünk Pannóniában, ahol nem csak a régészet leleteit lopják.
Csapody Miklós
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!