Habajgatás húsvét hajnalán

Talán ez a magyarázata, hogy a húsvéti virágajándékozás szokása még megmaradt, mondja a néprajz tudós szakértője, s nyugtázza, hogy már a modern világ kommunikációs rendszeré-ben is terjednek például a locsolóversek, de aggódik amiatt, hogy a húsvét már nem a közösségteremtés látványos ideje.

 

● Mi a húsvét eredete? Emlegetnek a nap-éj egyenelőséghez kötődő ősi természetvallási tavaszünnepet, azután említik a pészachot, a zsidók egyiptomi fogságból szabadulása ünnepét és a keresztény világban Jézus Krisztus feltámadását. Melyik az igazi?
– Mindhárom! A húsvétnak pontosan meghatározott napja van: a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnapra esik. Ez az ószövetségi számítás. Tehát a zsidó vallásból eredeztetjük, s ehhez igazodik a keresztény húsvét, Krisztus feltámadásának ünnepe is. De a tavaszünnep sokkal elterjedtebb volt és általánosabb. Minden olyan, a Föld északi féltekéjén élő nép kultúrájában előfordult, amely megélte a telet. Ez az évszak nem egyszerûen havat és hideget hozott, hanem fagyhalált, éhhalált is. Elég volt egy szárazabb év, egy nagy vihar, egy tûzvész, egy hadjárat és odalett a termés. Túlélni a telet – amikor a természet megdermed – óriási dolog volt. Mi sem érthetőbb, mint hogy megünnepelték a természet tavaszi ébredését, a túlélés bizonyítékát és az élelem bőségének ígéretét… Az ember szinte minden kultúrában hiszi, hogy a halála nem végleges, hogy jön utána valamiféle túlélés, feltámadás. Azt hiszem, ez az örök emberi igény, az élethez való ragaszkodás, az életöröm testesül meg ebben az ünnepben ma is.
● Húsvétoltak a déli félteke népei is, csak éppen ott az őszi nap-éj egyenlőség idején? Volt valamiféle húsvétünnep például a Húsvét-szigeteken?
– Erről keveset tudni, talán azért, mert a nagy kultúrák Földünk északi felén alakultak ki, ahol az embereknek jobban meg kellett küzdeniük a körülményekkel. A patagónokról a körükben némi időt eltöltő Darwin még azt írta, hogy a hitvilágukban nincs isten és nincs túlvilág, csak ősi istentelenség. S így is hitte el sokáig a világ. Ám nyolcvan esztendővel később egy Martin Gusinde nevû etnológusnak – aki hónapokig élt a patagónokkal, és akit egyszer csak félrehívtak – megvallották: minket eddig gúnyoltak az egyszerű hagyományainkért, és hallgattunk róla, de nekünk is van egy atyánk az égben és hozzá térünk meg, ha meghalunk. Ők is hittek a feltámadásban! Azt viszont nem tudom, hogy a nap-éj egyenlőséghez kötődött-e valamilyen ünnepük. Pedig a hely, ahol élnek, az északi féltekén nagyjából a finnekének, lappokénak felel meg. A Húsvét-szigetek ősi kultúrájáról nem tudni, hogy annak része volt-e valamilyen újjászületési, feltámadási ünnep, de valószínûleg az évszakok változását, a természet megújulását valamiképp ott is megünnepelték.
● Maga a szó ugye azt jelenti, hogy ilyenkor húst eszünk, húst veszünk magunkhoz?
– Igen. Régen nagyon szigorúan vették a vallási előírásokat. A saját bátai gyûjtéseimből is tudom, hogy a katolikusok, de később még a reformátusok is követték a több ezer éves zsidó vallási regulát: olyan edényt, amelyben zsíros ételt főztek, nem használtak a böjt idején vagy legalábbis kiégették a kemencében. A böjt negyven napja alatt zsír és hús nélkül táplálkoztak, a főzéshez csak olajat, vajat használtak. Azért az akkori emberek így is nagyon sokféle ételt készítettek, változatosan táplálkoztak. Rengeteg gyümölcsöt ettek, mézet és olyasmit, amit ma már nem is tartunk ételnek: példának okáért csalánt, gyékénygumót. S bár a baromfitojást is a húsokhoz sorolták, a tavasszal költő vízimadarak tojásait mázsaszámra összegyûjtötték és begyúrták a tésztába. A hal sem esett abban az időben tilalom alá. A középkori jobbágyok például kötelesek voltak a földesúr, vagy egyházi birtokokon a kolostor konyháját böjti hallal ellátni.
● Azután jött a hosszú önmegtartóztatás után a húsvéti bőség – a húsevés. Hogyan változott az ünnepi asztal?
– Húst nem nagyszombaton, hanem csak másnap, a feltámadás után vehettek magukhoz. A középkorban vált csak a magyar ember legfontosabb húsállatává a sokáig tisztátalannak tartott sertés. Akkortól a disznó füstöléssel tartósított lábát, sonkáját tették az asztalra. Érdekes, hogy ha valamilyen írásban – oklevélben, panaszlevélben, peres iratban – megemlítették a disznót, akkor még a XVIII. században is odabiggyesztették elé: „s.v.” Sokáig én sem tudtam, hogy ez mit jelent, míg a szekszárdi levéltár vezetője, Hadnagy Albert egyszer fel nem világosított, ez latinul annyit tesz: „sit venia”, azaz „bocsánat”. Azért kértek bocsánatot, hogy ennek a „mocskos” állatnak a nevét egyáltalán le merészelték írni… Korábban nem is disznóhús, hanem jellemzően juh, szárnyas és marhahús került a terítékre ezen az ünnepen. 
● Miért eszünk húst és ajándékozunk, kapunk tojást? S mi köze az ünnephez a napos csibének, a báránynak és a tapsifülesnek?
– A bárány már az ószövetségnek is „klaszszikus” áldozati állata  volt, s az ünnepi étek gyanánt elfogyasztott hús is egyfajta áldozat. A nyuszi talán úgy kerülhetett „képbe”, hogy hasonlít a bárányra: kicsi a termete és puha a szőre. A tojás viszont a feltámadás, az újjászületés ősi jelképe. A kiscsibe kel ki belőle. Már az avar kori sírokban is találtak festett tojást. Az egyházatyák magyarázata szerint az élettelennek látszó tojás kívül kemény, mint a kő, s amikor megreped, élet sarjad ki belőle. Krisztus sírjához is hasonlítják éppen ezért. A tojást, a festettet is nagyon régóta használják ajándék gyanánt. Már 13-14 évesen kiválasztotta lány a mátkáját, akit később érte és a családjáért felelősséget vállalónak, leendő gyermekei keresztanyjának kért fel egy egész életre. S úgy kérte őt erre a szerepre, hogy fiatalabb barátnőivel mátkatálat küldött neki – megrakva színes tojásokkal. Ha visszakapta a jelölt saját tojásaival, akkor ezzel pecsételték meg a mátkasági viszonyt. A mátkázó vasárnap éppen a húsvét utáni első vasárnap volt. A mátka nemcsak a keresztanyaságot vállalta, hanem sokkal többet: ő látta el a gyermekágyban fekvő mátkája egész családját egy hétig minden jóval, gondoskodott róluk még akkor is, ha a mátkája már a negyedik gyeremekét szülte. S keresztanyaként mindig kapott tojást a keresztlányától és adott is neki azután; ő kísérte el az első búcsújárására, felelt a lány erkölcséért, s amikor a lány férjhez ment, ő lett a nyoszolyóasszony; az első ember a lakodalomban. A mátkaszövetség is a húsvéttal, az élet megújhodásával – az újabb utódokkal kapcsolatos.
● Magyarországon és a környezetében milyen népszokások ismeretesek?
– A húsvétot sokfelé utánzással köszöntik, például a nagyböjt idején végigjárják a stációkat. A legfontosabb a húsvéti virrasztás. E szokást néhány vidékünkön – Tolnában, Baranyában – még a két világháború között is megtartották, ha mostanára már kiveszett is. Gyönyörû élményem volt, amikor Moldvában, Klézsén járva húsvét hajnalban a tyilinkával játszott csodaszép dallamokat vehettem fel. A tyilinka hosszú fa cső, amelyen nincs sípdugó és játszólyukak sincsenek. Úgy szólaltatható meg, mint a lyukas végű kulcs, töltényhüvely, amelybe a végén belefújunk. Ezt a húsvét hajnali muzsikálást habajgatásnak hívják arrafelé. A szó annyit tesz: valakit felébreszteni, felserkenteni. Ott a halottaknak szólt ez a feltámadási zenejáték… Az ünnep része volt sokfelé a hajnali mise előtt a halottak meglátogatása, amikor a virágvasárnapi barkát a sírokra tûzték és húsvét vasárnapján onnan vitték magukkal a templomba. S a virrasztás része a határjárás, ezt a fiatal férfiak cselekedték. Húsvét hajnalban bejárták a falu határát és megújították a határjeleket. A fiatal legényeket, akik először vettek részt határkerülésen, e jelekre fektetve elfenekelték – „felavatták”. Kitisztították a forrásokat, a hidakat, eltávolították a tüskés bokrokat a legelőkről, végül zöld ágakkal vonultak be a faluba, ahol a lányok, asszonyok megvendégelték őket. Ez a közösség javát szolgáló munka is fontos eleme volt az ünnepnek.
● Változik-e, és ha igen, hogyan a húsvét?
– Nem volt mindig locsolkodás. Ez a keresztelés késői, profán változata. A középkorig a megmerítkezés volt jellemző. Felnőtteket kereszteltek így, gyermekeket csak később tartottak a keresztvíz alá. Persze a vízzel meghintés ősibb eredetû és általános sok kultúrában; a mágikus termékenységvarázslásokból, megtisztulási szertartásokból eredhet a megmerítkezés. Az ajándékozás sem volt régen húsvéti szokás, ahogyan a karácsonyi ajándékadás is csak a XIX. század végén terjedt el, előbb a városban, később a parasztoknál. Az első húsvéthoz kötődő ajándék még a felnőttek megmerítése idején, hogy a keresztanya ilyenkor vette meg a keresztelői ruhát, később a menyasszonyi ruhát. A tojásajándékozás lehetett a következő. Ez is átalakult idővel: lefelé haladtak az ajándékozással korban és felfelé árban: előbb csokoládétojást, azután halomszám édességeket, majd játékokat kaptak a gyermekek – persze egyre drágábbakat. Sokfelé játszottak is húsvétkor a tojásokkal. A református Váralján a húsvéti nagy istentisztelet után kimentek a Magyardombra, ahol a keresztanyák és -lányok ünnepélyesen ajándékozták meg egymást színes tojásokkal. A tattyoláskor a legények összeütötték a locsolóajándékul kapott tojásokat és akié egyben maradt, az a többiekét elnyerte. Egy középkori oklevél a szekszárdi apátság területéről jegyzi latinul a dátumot: „a tojások összeütésének napján”. Ez a mátkázó vasárnap lehetett – a lányok is játszhattak hasonlót. S még néhány évtizede Budapesten is szokás volt a fiúk között a piros tojásokra érmékkel célba dobni; az nyert, akié „beleragadt” a tojásba.
● Más ez ügyben a falusi és a városi folklór?
– Inkább tájegységek és etnikumok között láthatók különbségek. Amíg a faluközösségek erősen elszigeteltek voltak, mind saját hagyományokat őrzött. A városiasodás uniformizáltságot hozott. Az Ormánságban például a reformátusok is megtartották a böjtöt, de csak nagypénteken és nagyszombaton. Amíg a csillag föl nem jött, semmilyen ételt nem vettek magukhoz. Voltak különbségek abban is, hogy hol, mit ettek. Édesapám Erdélyből származik. Mi húsvétkor turbolyából készített, fûszeres illatú savanyú levest kanalaztunk. Ezt már kevesen ismerik. Ma az általános szokás – nemcsak Magyarországon, de a németeknél, a finneknél is –, hogy sonka és tojás az ünnepi étek, azután, ha marad belőle, akkor a magyarok rakott krumplit készítenek. Érthető: a sonka tartósított hús, jól lehetett erre az ünnepre „időzíteni”, s nem kellett emiatt állatokat levágni. Ez is indokolt volt. Amikor még nem tápon tartották, akkor az áttelelő állatok húsa nem volt oly ízletes, mint a friss legelőkön felhizlaltaké. A liturgiához kapcsolódott a passióéneklés – amikor szétosztják a szerepeket – a görögtől a hazai parasztkultúráig sokfelé. Ma már Európában ritka, de nálunk  néhol megmaradt, például Budapesttől alig pár kilométerre, Sóskúton is. A böjt alatt tánctilalom volt, de a magyar vidékeken mégis akadtak olyan táncok, amiket lehetett ilyenkor is járni. A páros táncokat tiltották, a lánctáncokat meg nem is nevezték táncnak. Dunafalván vettük filmre a hatvanas években, ahogyan a lányok a töltésen böjti ugróst jártak – énekkel kísért körtáncot. A páros táncnak mifelénk csak húsvét másnapján engedtek teret, de a horvátoknál és szerbeknél is megtalálhatók külön húsvéti táncok.
● Hogyan alakul át a városi ünnep? Tényleg mind többen térnek ki a locsolkodás elől?
– A globalizálódás és a szekularizáció – a közösségiből családi, ismeretségi körre szûkülés – jellemzi a változást. Régen például nem lehetett rokon a keresztszülő, mostanában a testvérek közül választják. Sokan már valóban inkább kirándulásra, utazásra indulnak ilyenkor. A húsvét túlvilági, vallási tartalma elhalványulóban van és mindinkább, mint tavaszünnep jelenik meg. Talán ez a magyarázata, hogy a húsvéti virágajándékozás szokása még megmaradt, amint az is, hogy, akár régen a Jézus-kereséskor a Jézus-szobrocskát, most az ajándékokat rejtik el a kertben, a szabadban és játékosan megkeresik. Vannak persze új és az interneten, SMS-ben, e-mailben terjedő locsolóversek, szellemesek, kedvesek és olykor sajnos az ünnepet gúny tárgyává tevők is. De a fő gond az, hogy a húsvét már nem a közösségteremtés látványos ideje; a közös ének, a tánc, a rítus, a közösségi tevékenység, még a közös lakoma is kivész. Közösség nélkül pedig elmagányosodunk, még betegek is könnyebben leszünk. Én hiszem, hogy szép hagyományaink, népmûvészetünk az egész emberiséget gyarapíthatják. Ám ennek is gátat vet a magyar kultúra kettőssége, amit kihasználva sokan szembeállítják az ősi, ázsiai eredetû kultúránkat és az európaiságot, a tradíciót és a haladást, a népit és az urbánust; sőt ezeket ki is játsszák egymás ellen. Ez a legnagyobb átkunk. Kodály azt vallotta: a népi kultúrát kell a városi kultúra alapjává tenni, európaivá emelni! És meg lehet tenni. Az elmaradott, viszonylag későn iparosodó Svédországban a népi hagyományból, az azt felkaroló mozgalom közvetítésével fejlődött  ki a mára már az egész világot meghódító IKEA formavilága, s azóta is ezen az alapon továbbfejlődve gazdagítja az emberiség egyetemes kultúráját. A mi kultúránknak csodájára járt a fél világ. Ha jobban megbecsülnénk, ha igazi közösségként ápolnánk hagyományainkat, népmûvészetünket, a saját értékeinket tehetnénk le a nagyobb közösség asztalára, s akkor minket is többre tartana ez a modern világ…

Vasvári G.  Pál 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!