Ki kit ver?

Iskolai agresszió… Keménykedés? Egymás lepofozása? Tanári koki? Vagy immár a mind gyakoribb szülői tettleges közbelépés, netán diáknak tanára ellen fordulása? Sőt, olykor a tanár-tanár nyilvános viszálya? Aligha ez 2008 első három hónapjának a legnagyobb gondja – bár most mintha ránk szakadt volna az egész… A szakemberek szerint esztendők óta a szőnyeg alá söpört piszok – ha tetszik, valós és virtuális környezetszennyezés, amivel szembe kell nézni az uniós Magyarországon is. Mert iskolai belső és kívülről jött agresszió valóban létezik. S messze nem csupán Nógrádban, egy általános iskolában, Budapesten a „nyócker” tizenkét évfolyamos iskolájában, vagy éppen Kaposvárott, a kereskedelmi szakközép- és szakiskolában.

Mindent az „aktualitásnak”! Holnaptól, március 31-től április 5-ig tartják meg Fővárosi Pedagógiai Napokat a budapesti, amúgy szintúgy VIII. kerületi szupergimiben, a Fazekas Mihályban: idén az iskolai agresszió kezelésére alkalmas módszereket taglalják. Április 2-án a médiahatásokról szóló plenáris ülés előtt Horváth Csaba főpolgármester-helyettes ismerteti azt a koncepciót, amelynek alapján elkészül majd a Fővárosi Pedagógiai és Pályaválasztási Tanácsadó Intézet (PPTI) átfogó, interaktív honlapja. „Az iskola biztonsága – pedagógusaink és diákjaink biztonsága mindannyiunk közös érdeke!” mottóval az elmúlt napok-hetek eseményei nyomán Hiller István kulturális és oktatási miniszter 12 fős szakértői munkabizottságot hozott létre, amely szintén holnap tartja meg első ülését. A bizottságosdi remélhetőleg ezúttal jól sül el, hiszen ez tipikusan az a téma, amelyben több szem többet lát – hazai, sőt nemzetközi tapasztalatokat szem előtt tartva, kendőzetlenül.
Vekerdy Tamás gyermekpszichológus, sokgyermekes édesapa, oktatási szakember e bizottság egyik tagja. Szűk szakmai és minden egyes tágabb, sajtóbeli megnyilvánulása az új generációk és a régiek közös érdekében akarja elsimítani az „életráncokat” az iskolai, az otthoni és a szélesebb közélet mentén. A szakember amondó: nem az a legeslegfontosabb, hogy „leadjuk” az egyre csak terebélyesedő tananyagot – amit a diákok egyre kevésbé képesek „felvenni” –, hanem az, amit jó néhány zseniális régi vágású vagy éppen ifjú, reformos tanító néni a maga szeretetével és tán veleszületett kompetenciájával a „beszélgessünk!” mottóval el tud érni. Azaz: ne a „tananyag kontra gyerek” uralkodjék, hanem az egymás elfogadására, a dolgok meg- és kibeszélésére kell helyezni a hangsúlyt. A kezdetekben. S később is. Bár, ha a kezdetekben így kialakul az összhang, talán a későbbiekben sem próbálja meg sípcsonton rúgni az amúgy évtizedeken át iparban – s nem iskolában – dolgozó szaktanárt a tizenéves. Ha a gyermekkori aktivitást, fantáziát nem hagyjuk megnyilvánulni, időben kitörni – így a pszichológus – , az később éppen az el nem fogadás nyomán depresszióban vagy agresszióban törhet ki. Vekerdy vesszőparipája: a mesélés, a közös korai családi élmények. S tökéletesen igaza van! Mert a villanypásztorként használt tévé a maga „rajzfilmmeséivel” blokkolja a gyerek saját gondolati és képi fantáziáját, s ez a külvilág ellen fordulhat… Amúgy a szakember szerint szidhatjuk a „mai tizenéveseket” – csakhogy régen, még akár két-három évtizeddel ezelőtt is, a korosztály 5-10 százaléka járt középiskolába – ma meg szinte „kényszerűen” 18 éves korig a korosztálynak a 80 százaléka. Olykor kudarcosan, motiválatlanul, mindenfajta sikerélmény nélkül – amikor a rosszul értelmezett „bohóckodás”, verekedés jelentheti a kitűnést…
Hadd tekintsen vissza e sorok írója a régmúltra: a ’60-as évekre. A Kós Károly tervezte Városmajor utcai iskola  akkor is afféle „jobb budai tanintézmény” volt, ahonnét a legtöbbeknek zöld lámpa adta a szabad jelzést az elitgimnáziumokba. Nos, ebben a suliban mi 43-an voltunk az V/b-ben. A szomszédos Kaffkából – egy állami gondozottakat nevelő intézetből – is oda járt nyolc-tíz lány. Árvák, kitett gyerekek, s olyanok, akiknek a szülei ’56-ban úgy mentek el, hogy bíztak a mihamarabbi családegyesítésben. Ez utóbbiak voltak a legvadabbak… Verekedtek, uzsonnát, s minden mást loptak. Amikor elkezdtük ösztönösen „nem kiközösíteni” őket – ehhez partner tanáraink voltak – más lett a közhangulat. A megszelídülés – megszelídítés? – azoknál tetőzött, akik végre egy évtized után megtudták: mehetnek Argentínába, Svédországba anyjuk-apjuk után. Magyarán: saját belső frusztrálságuk, magányuk, gyengeségük vezetett a „rossz énhez”. Ez Aáry-Tamás Lajos szerint – aki immár több mint nyolc éve oktatási ombudsman, jogász, s nem pedagógus – ma is így van, legalábbis tapasztalatai ezt mutatják.  A legtöbb gond ugyanis ma is a diák-diák kapcsolatokban mutatkozik meg, s persze a diák-tanárban – oda-vissza. Szerinte az agresszív kitörés egyfajta „sikoly”, figyelemfelhívás valamilyen belső, netán otthoni bajra. Arra, hogy az újsütetű „agresszor” maga volt, lett agresszió áldozata, ezért az együttműködés, a tanár-diák-család egymásra találása – találtatása! – a legfontosabb. Ő maga csak ajánlásokat tehet hatáskörében, ám jószerivel azokat 95-98 százalékban az érintettek el- és megfogadják. Úgy látja: nem az a gond – amit most sokan a hazai oktatáspolitika  szemére vetnek –, hogy „túl sok” a gyerekjog, s kevés eszköz jut az évtizedek során  presztízsüket vesztett tanítóknak, tanároknak. Nem több eszközt, főként nem „régi eszközöket” – fenyítést példának okáért –, hanem több szakmai összefogási lehetőséget, támogatást kell kapniuk a pedagógusoknak. Összefogást az iskolafenntartó önkormányzatokkal, családsegítőkkel, egyházakkal, civil szervezetekkel, köztük kortárs gyermek- és ifjúsági szervezetekkel, rendőrséggel, pszichológusokkal. Az Európa Tanács felkérése nyomán Miskolcon ez jól működik – ott már kölcsönösen tanulnak egymástól a németekkel, britekkel. Az ENSZ gyermekjogi egyezményét figyelembe véve a közszolgáltatásban – márpedig a közoktatás ez – demokratikus környezetben jó tartalommal kell megtölteni a helyi viszonyokat az ombudsman szerint, s nem helyi „kis diktatúrákat”, poroszutas nevelést favorizálni. A budapesti, VII. kerületi Janikovszky Éva Művészeti Általános Iskola és Gimnázium igazgatóhelyettese, Kató Ernőné azon a véleményen van, hogy egyszerűbb a kicsapásról ülésezni, mint megelőzni az ilyen „vad” eseteket, amelyekről lépten-nyomon hallani; igaz, sok esetről nem beszélnek – mert a pedagógusok saját kudarcuknak tekintik, olykor okkal persze a „gyerekproblémákat”. Persze, hogy volt náluk is hasonló eset… De ha valaminek már látszik az előszele, nem hatalomként lépnek fel, hanem „esetmegbeszélőt” tartanak mindenki részvételével. S nem a büntetés, a megbüntetés a fontos, hanem az, hogy az a „büdös kölök” érezze, hogy szeretik a galádságával együtt, segíteni akarják, hogy felfogja cselekménye súlyát, a kellő korlátokat – hiszen sokszor bizony az a „büdös kölök” tévelyeg a nemlétező otthoni értékrend és a nagyvilág közötti vá-kuumban…
Törökországban értük utol tegnap utolsó pihenőnapján  Sáska Géza oktatáskutatót – két gyereke s két unokája van –, aki a Hiller-bizottságban az iskolafenntartókat fogja képviselni, már holnap. Őt több évtizeddel ezelőtt a Ferencvárosban még verték az oskolában – ezért ellensége az effajta erőszaknak – is. Úgy látja, mostanában a megannyi agresszióesetet a kulturális – benne sokszor a szubkultúrákból feljövő – áttörés hozta felszínre, s ezt közösen kell kezelni. Közösen itthon, s az Európai Unióban, mert a kamerás mobilok, az internet az agressziót láthatóvá, másolhatóvá, elérhetővé teszi bárki számára. 

(gündisch)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!