Csapó Gábor
Egy nagy-nagy, dörmögő maci… Olimpiai bajnok vízilabdázó, a ’76-os montreali aranycsapat tagja, világ- és Európa-bajnok – több mint másfél évtizeden át, 227-szer volt válogatott, s magyar bajnok kilencszer(!) a Vasassal. Edző, ügyvéd, nagy hobbikártyás, s időnként tévés szakkommentátor – nem csak pólónál, hanem tenisznél is.
– Mostanában egyre gyakrabban látható jótékonysági akció-kon…
– Persze! Ha az gyerekekkel kapcsolatos… Cirka egy hónapja tartotta meg a UNICEF – a világ legnagyobb gyermekvédelmi szervezete, mely a világ 160 országában van jelen `– budapesti irodája és a Nők Lapja „Az öröm a tiéd!” esélyegyenlőségi akciósorozatát, ott jómagam is fogadtam önkéntesként, zsűritagként a díjazottakat. Hogy úgy mondjam: az öröm, az örömük az enyém is volt! Például amikor a ceglédi autista kisdiákoknak az ingyenes lovas terápiájukhoz – hisz’ az állat közelsége eleve gyógyít – speciális nyereggel, saját kobakkal, azaz lovassapkával kedveskedtek a szervezők… De az Edvi Péter által még Hannoverben megalapított Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Magyar Egyesületének is elnökségi tagja vagyok. Imádom a gyerekeket, s bizony rengeteg a tennivaló, mert nem apad a rászorulók száma. Amúgy Zsófi lányom, aki Los Angelesben egy nagy cégnél közgazdasági jogász, talán még példát is mutatott ebben személyesen… Azt hiszem, kevesen „neveltek fel” két évtized alatt annyi helyes kölyköt, mint én, hiszen már húsz éve csináljuk a vízilabda-iskolát. Rengeteg szeretetet kapok tőlük. Értük bárhová elmegyek.
– Mindenkivel tud bánni?
– Edzőségem alatt – sokat mondok –, talán ha három-négy srácnál mondtam csődöt. Persze szerencsém van: megvan a szekrénnyi méretem, megvan a hangom… Ez mindenképpen előnyt jelent a csibészebbek közt is. Márpedig a medencék táján, meg az öltözőkben egy kis csibészségért egy összeszokott falkányi kiskamasz nem megy túl messzire. A „zuhanyhíradóban” hamar elveszti az ember a tekintélyét szeretet és erő híján. De a kettőnek együtt, egymás mellett kell léteznie! Meglehetősen nagy liberálisnak tartom magam, de az iskoláknak, a kisközösségeknek a tekintélyét meg kell őrizni. De ez – azt hiszem –, meglehetősen nehéz dió akkor, amikor káosz van az intézmények közt, amikor irreális mennyiségű pedagógust „termelnek ki” az egyetemeken és főiskolákon, annyit, hogy mindenki eleve tudja, hogy ennyire nincs is szükség. A szakmai tudásuk meglehet megvan, még tán több is, mint a régi tanyasi tanítóknak, tanító néniknek; ám a saját tapasztalatomból gyakran úgy látom, hallom, hogy éppen a leglényegesebb, a következetes emberi hozzáállás – hozzájuk, a gyerekekhez állás –, a teljes odafigyelés, a rájuk figyelés hiányzik. Mondhatnám pedagógiai érzéknek is… Ezt az „érzéket” egyébként Katival, a feleségemmel most otthon négylábúakkal kell gyakorolnunk: mert Norton, a méretes orosz terrier mellett ott lábatlankodik Kifli tacskó – s most kaptunk ráadásnak egy tízhetes moszkvai őrkutyust is. Neve: Trockij. Bernáthegyi-szerű óriás lesz belőle, de addig még verítékezünk vele eleget…
(gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!