Együtt a medencében

De a szebb napokat látott újság szombati számában Pelle János sem titkolja, őt is megdöbbentette B. Zs., amikor „néhány kollégájáról szemrebbenés nélkül leírta az elképesztő, a vészkorszakot idéző mondatot: „Ők a mi indokzsidóink – értsd: a puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust…” Amikor ezt a kijelentést olvastam az antiszemizimus indoklásáról, s végig az egész cikket,  első reakciómban mély szomorúság vett rajtam erőt. Hát itt tartunk? A huszonegyedik század első évtizedében azzal kell foglalkoznuk, hogy pályatársunk egy nagy múltú lapban a nyilas publicisták gondolatmenetét idézi föl? Pedig határozottan nem értek egyet azokkal, akik úgy vélik, hogy mostanság weimari időket élünk, s azt sem gondolom, hogy egy jobboldali fordulat esetén az antiszemitizmus új erőre kap a medencénkben. Merthogy ez a mi közös medencénk, a mai magyarországi és az egész Kárpát-medence, bizony-bizony, zsidózó kollégám, s most történelmi érvek sokaságát hozhatnám föl – a szabadságharcban részt vevő zsidó származású honfitársainktól az első világháborús magyar zsidó áldozatokig –, s ebben a medencében együtt úszunk, szenvedünk, örömködünk, néha fulladozunk. Itt szenvedték el családjaink sérelmeiket, s tud-e valaki olyan kis közösséget mondani, amelynek tagjai ebben a medencében az elmúlt  száz esztendőben ne kaptak volna víz alatti rúgásokat, pofonokat, ne véreztek volna bele a békeidőkben oly boldog időtöltést adó medencébe?! Ha itt csupa olyan ember úszna, akiknek éppen akkorák az indulatai, mint a március 19-én megjelent cikk írójának, akkor árvíz, szökőár és cunami lenne errefelé. De nincs az, s szilárdan hiszem, hogy nem is lesz minden gárdázás, Árpád-sávos zászló ellenére sem. Persze akkor is szégyellni való, hogy ezernyi gondunk közepette olyan szimbólumokkal találkozunk, amelyekről azt hittük, már soha nem fognak senkiben sem félelmet kelteni.
De igaza van Dávid Ibolyának, egyetlen vigaszunk, hogy a becstelen uszítás változatos formái egy demokratikus rendszerben jelentek meg, igaz, olyan demokráciában, amelyet a zsákutcás fejlődés jellemez, és amely máig nem beszélte ki szörnyű traumáit. A németektől eltérően, akik – szerencsésebb körülmények között – a hatvanas évtizedtől addig űzték magukban a náci múlt rémét, amíg felszabadultak az össznemzeti pszichés nyomás alól. De lám, még ott is akadt egy Günter Grass, aki csak öregemberként vallotta be ifjúkori botlását. Ha van bármi hasznuk a március 19-i gyomorfordító és undorító magyar hírlapi mondatoknak, akkor talán csak ennyi, hogy a medencében együtt élőket figyelmezteti erre az adósságra. Demokrataként, magyarként, keresztényként abban bízhatunk – s szomorúságomban ez vigasztal – hogy a faji gőgbe rohanó paranoia nem talál igazi visszhangra, parányi sziget egy alapvetően normális közegben, attól függetlenül, hogy milyen váltógazdálkodás alakul ki a politikai jobb- és baloldal között.
Ember mivoltunk fontosabb minden sérelmünknél, nemzeti és származási különbözőségeinknél. A krisztusi tanúságtétel fényében silány kacattá válnak az „indokzsidós” és minden egyéb megkülönböztető indulatok – irányuljanak bár magyarok, romák, örmények vagy bárki más ellen. Együtt voltunk, vagyunk és leszünk a medencében.

Martin József 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!