Nincs többé ingyenpuszi

 Csakhogy rögvest adódik a kérdés: hová? Az általa oly intelligensen kijelölt testtájék irányába?
A dolog modellértékű. Lovagolja az egér az elefántot, s közben sértegeti. Volt ez másként is. Már úgy értem, valaha elefánt volt maga az egér is, rendszerváltó ormányosból töpörödött kormányzó egérré, miközben – és ez igazi politikatörténeti érdekesség! – a töpörödés kínos évei alatt érdekérvényesítési potenciálja egyáltalán nem csökkent, sőt. Ha valaki összevetné az egykor húsz százalék körüli SZDSZ állami stallumainak számát és súlyát a mai SZDSZ-ével, közel azonos szintet tapasztalna, noha időközben a szabad demokraták szavazatokkal igazolható támogatottsága majd a tizedére csökkent. Az SZDSZ tehát rossz politikusok gyülekezete ugyan, akik azonban egyszersmind remek önérdekérvényesítők.
De ami sem így, sem úgy nem változott, ami örök, az a sértegetés.
Az antikommunista SZDSZ-t politikailag annak idején a Demokratikus Charta hozta össze a gyanús utódpárttal. A szélsőjobbos logika szerint persze már eleve két káderpárt létezett: a régebben kiábrándult kádergyerekeké (SZDSZ) és a szocialistáké, akik csak később váltottak lovat. Vagyis a titkos kapocs mindig is megvolt közöttük, a szembenállást csupán megjátszották, hogy a balos világmegváltás befuccsolt kalandja után a gyanútlan népet immár a tőke reális világába vezessék. Természetesen megint ők vezzessék, és megint minket, mondja a szélsőjobb. Ez a magyarázat elmebajnál kevesebb, butaságnál több. Magyarán: elég primitív.
A Demokratikus Charta a magyar párttagoltságot a kulturális törésvonal körül strukturálta újra. A közelmúlthoz, a kádárizmus való viszonyulás különbsége nem tűnt ugyan el, de az új szakadáshoz képest elhalványult. A népies-urbánus ellentét bázisán a kulturális értékek ellentéte vált meghatározóvá, ehhez mérve a szociális helyzetek kiáltó eltérése sem számított sokat. A hajléktalan egy kalapba kerülhetett a milliárdossal, ha kulturálisan – azaz a másik tábor gyűlöletében – egyébként egy húron pendültek. Ha utálod a huncut urakat meg a népi Mucsát, semmi más nem érdekes, közénk tartozol. Illetve vice versa.  Kialakult az úgynevezett posztmodern politika sajátosan magyar változata.
A változtatásnak kettős funkciója volt. Mélyebb árkot ásott, mint a kádárizmus ilyen-olyan megítélése, amihez a társadalom egyébként is józanabbul viszonyult a politikusoknál. (Kádár felmagasztalásával vagy lealázásával máig nem tudják hatékonyan hergelni a népet, legföljebb csak az értelmiség egy részét lehet.) A posztmodern politikai felszín immár hatásosabb gyűlöletkulisszája mögött zavartalanul folyhatott a vagyonszerzés pártokon és ciklusokon átívelő folyamata – ez volt a változtatás második funkciója. Mire a társadalom ébredezni kezdett, az új tulajdonosi rend már beállt, a struktúra elemei megszilárdultak. A gyűlöletipar legitim foglalkozási ággá nemesült. 
Az SZDSZ 1994-ben zárójelbe tette antikommunizmusát, beszállt a posztmodern üzletbe. E sokak által árulásnak, a vég kezdetének minősített lépést a szabad demokrata vezetés sajátos módon enyhítette. Az MSZP az SZDSZ és szellemi holdudvarának felügyelete mellett lehet csak igazán megbízható, csak ezzel a felettes énnel viheti végig tűzön-vízen át a reformmal azonosított neoliberális gazdaságpolitikát – így szólt az 1994-es lépés indoklása, és ez az érvelés lényegében mindmáig fennmaradt. Míg azonban az MSZP mindenkori főnökei (Horn Gyulát leszámítva) el is fogadták ezt a csendőr-
pertut, a tagság, a bázis és a szimpatizánsok tábora kezdettől fogva jóval megosztottabb. Tény, hogy számos baloldali szavazó tudatosan voksolt, amikor szükségét érezte, az SZDSZ-re, de  mindezt a kultúrharcból következő politikai megfontolásból, nem a szabad demokraták iránt érzett leküzdhetetlen tanítványi áhítatból tette. Ingyen puszi volt ez, Kunczééknak nem kellett érte megdolgozniuk. De ezzel együtt a baloldaliak jelentős része mindig is csöndes elnézéssel tekintett az állítólagos SZDSZ-es szellemi fölényre, más kérdés, hogy az MSZP vezetése általában nem ezekre a másként gondolkodó baloldaliakra hallgatott. Aki máshogy okos, mint mi, az csakis buta és haladásellenes lehet – nos, ezt az SZDSZ-es verdiktet egyre kevesebb civil baloldali hajlandó béketűrően elfogadni. A politikusok lenyelhetik a békát, foglalkozási ártalom, de a civileknek ez nem kötelező, sőt ellenjavallt. Aki baloldali politikusként politizál, jó, ha komolyan számol ezzel a trenddel.
Március 9-e óta új helyzet van. A népszavazás világossá tette, hogy a kultúrharc immár nem homályosítja el a szociális törésvonalakat. Nem tartható, hogy egy névleg baloldali párt világképét dominánsan a világszerte lecsengő neoliberális gazdaságpolitika határozza meg. Hogy miért lecsengő? Tessenek mostanában pl. Wall Street Journalt olvasni. Nem kifejezetten szocdem orgánum, hasábjain mégis a neoliberalizmus három testőrének (privatizáció, dereguláció, liberalizáció) kiszuperálásáról értekeznek, és ki hinné, Keynes után imádkoznak.   
Lehet, hogy 9-én, Bertold Brechttel szólva a nép elvesztette a kormány bizalmát, s jó volna a népet leváltani. De ha a neoliberálisok komolyan gondolják, hogy a koalíciót a következő referendumba is belekergetik, mérget vehetni rá, hogy a nép fogja a koalíciót elzavarni. És akkor Horn Gábornak, Gyurcsány Ferenc kezét fogva, igaza lesz.       
De egy biztos. Akár így, akár úgy, az SZDSZ számára nem lesz többé szoci ingyenpuszi.

Galló Béla 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!