Késhegyre menő küzdelem
Feltöltötték a kereskedelmi televíziókat a főzőműsorral keresztezett valóságshow-k, akárcsak dagadót a gombás-májas töltelék. A Vacsoracsatáról lelkendező rokonaim unszolására elsőként erre cuppantam rá, mint Maci a csülkös pacalra. A főzőműsorokat leginkább azért szeretem, mert lenyűgöz az ételkészítés professzionális és átszellemült módja. Ezért már az is kihívás volt, hogy nem egyszerűen
véramatőr, de időnként lelketlen, favágó szakácsokat kellett nézzek. De hát ebben a Vacsoracsatában úgyis a csatán van a lényeg, a vacsora csak a többé-kevésbé értékelhető termék, melynek előállításában és feltálalásában az öt (ezen a héten négy) játékos összeméri képességeit. Kevesen értik meg, hogy a győzelemhez és a félmilliós nyereményhez nem az az egyenes út, ha a többieket szándékosan lepontozzák, hanem ha kiváló házigazdaként elnyerik a vendégeik tetszését, jóindulatát és magas pontszámait.
Az első héten az még csak érdekelt, hogy főz Soma, vagy milyen egy Sütő Enikő-féle bio-vegán vacsora. De bevallom, képtelen vagyok minden nap leülni a tévé elé azért, hogy megnézzem Zolit, aki úgy alakította ki a lakását, mint egy fahéjillatú távol-keleti kéjbarlangot, ahol minden berendezési tárgy azért van, hogy lehessen rajta szerelmeskedni (a régi vicc szerint van, aki csinálja, és van, aki beszél róla). Most meg egész héten azzal szekálhattam magam, hogy Achillesnek a hajától, Juditnak meg a dekoltázsától nem lehetett látni az arcát, borzalom.
A küzdeni akarásban nincs hiba, mégis a játékosok egy részének el sem ért az agyáig, hogy ezért kitegyen magáért. Vagy egyáltalán nem igyekszik, és „félszívvel” főz, lesz ami lesz, és összecsapja, vagy totálisan túllő a célon (mint András a pezsgős gombával tálalt malacsülttel), hogy mindenkit elkápráztasson. (Ezt meg persze a többiek nem nézik jó szemmel, és konkurenciát látva benne, jól beletapossák a sárba.) Ritka, mikor valakinek sikerül megtalálnia az arany középutat. Vagy nem főznek különlegeset, vagy túl extrémre sikerül a vacsora: pocsék ételválasztás a zsírba áztatott frottír törülközőhöz hasonlító pacalpörkölt, melytől az emberek többsége rángógörcsöt kap, ha csak rágondol. Bár imádom a sushit, a családomnak se szolgálnám fel húsvétkor a tengeri herkentyűféléket, nem hogy ártatlan vendégeknek. A Vacsoracsata kiskatonái nemigen vannak tekintettel egymásra, ahogy vendéglátónak illene. Például ha kevésbé húsimádó, netán vega van a vendégek közt, akkor illik neki külön is készíteni valamit, meg nem hozzáérni a húsos fakanállal a zöldséghez. Szerencsésebb egy tömény szesz nélküli desszert, ha már úgyis zéró tolerancia van az utakon, és az is gesztusértékű, ha a séf úgy fűszerez, mint egy szecsuani utcai kajaárus.
A minőségi borok hódolója vagyok én is, akárcsak Benkő Dániel, de nem gondolom, hogy elvárható bárkitől is a sommelierhez méltó borválasztás, hacsak nem sommelier az illető. A hírességek azért legalább visszafogottan, többnyire intelligensen szappanozták egymást, bár Kinter Oszkár a kötözködésével, Benkő meg a borisszaságával ki tudott borítani, Beja asszony és Soma kimondottan helyes és mesterkéletlen volt. A földi halandók viszont hamar lenyomták a szintet: a női hölgyek közül több is könyökölt a vacsoraasztalnál, néhányan nem próbálnak meg késsel-villával enni akkor se, ha kamerák erdeje szegeződik rájuk, oszt’ majd kiesik a szájukon a rotációs kapa, meg a nyelvpiercing. Ennél is kiábrándítóbb, mikor a vendéglátók amúgy Nigellásan kézzel-lábbal tunkolnak és nyalakodnak az ételben, miközben másoknak főznek. Ebben nincs pardon, az sem tűrhető, hogy András abból a sörösüvegből lefetyel, amivel a malacot locsolja.
Mi, nézők mindentudóként látjuk a folyamatokat, hogy taktikáznak, intrikálnak a vendégek, miket mondanak a másik háta mögött. Szimpatizálhatunk, egyetérthetünk a játékosokkal, vagy épp ellenszenvessé válhatnak a néző mindenhol jelenlévő szemében, de kizárt, hogy semlegesek maradjuk. Jól feltúráztam magam azon is, hogy a Maci nevű hölgy holtversenyben első lehetett, mert olyan alávalóan alacsony pontokat adott a versenytársaknak. De mielőtt megpukkadnánk a méregtől, az indulatok élét elveszi a gyilkosan ironikus és fergetegesen jópofa narráció. Gurulok az olyan szövegeken, mint hogy Gyöngyi (aki a Gipsy Kings háttértáncosa lehetne, feltéve, hogy elég hátul áll) „valame-lyest visszavesz a visszafogottságából, és barokk székesegyháznak öltözik. Monumentalitása és díszessége még bennünk is feléleszti az istenfélelmet.”
Bálint Orsolya
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!