… már napok óta próbálok elköszönni valakitől, aki a barátom volt. Vagy
talán csak ismertem. Talán, ha marad időnk, jobban megismerem, és
tényleg barátok leszünk. Így csak az együtt töltött percekre, órákra,
telefonbeszélgetésekre, a jövőbeli – már soha meg nem történő – nagy
együttlétekre próbálok emlékezni.
A tavalyi nyár, Szeged, „Macskák” a Dóm téren és ifj. Nagy Zoltán balett-művész, magántáncos, a leendő jó barát.
A fene tudja, hogy mitől van az, hogy valakivel az első mondat után úgy érzed, már több ezer éve ismeritek egymást, mással meg együtt lehetsz éjjel-nappal évtizedekig, örökre idegen marad.
Zoli művészetét ismertem, és csodáltam. Talán a műfaj teszi, fantasztikus balett-táncosainkat a nagyközönség kevésbé ismeri, mint a különböző tévés szappanoperákban előforduló, sztárrá kikiáltott segédszínészeket.
Zolinak megadatott, hogy eltáncolhatta a balettirodalom valamennyi jelentős férfi főszerepét. Dolgozott Béjart-ral, és Seregi László csodálatos koreográfiáit is színpadra táncolta. Rengeteget dolgozott, illetve mit is írok: táncolt, repült, forgott, egyszóval élt a színpadon. Szerepekben, sőt kitüntetésekben megkapott mindent, amit balett-táncos megkaphat. Most érkezett el abba a táncos- és férfikorba, amikor már arra gondolt, a balettcipőt félretéve, az élet színpadán saját koreográfiáját kellene eltáncolnia. Jöhet a család, a főiskolai rektorság, a nagy beszélgetések ideje.
Ám a „nagy koreográfus” másképp döntött. Egy-két tétova lépés után leállította a táncot. Hogy miért, nem tudhatjuk. Lehet, hogy a nagy, égi balettban most éppen üresedés van, vagy valami új bemutatóra készülnek, és szükség volt rá.
Mi meg itt maradtunk, rogyadozó, össze-vissza lépő, suta lábakkal, dilettáns koreográfusok táncait ropva, egymást gyűlölve, megbélyegezve, ahelyett, hogy nagyokat beszélgetve, barátot keresnénk a másikban – amíg lehet.
Leendő és volt barátom, ifj. Nagy Zoltán 42 éves korában az égi balett-társulathoz szerződött…
Táncoljon békében…
Gálvölgyi János
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!