Madame Pompadour kísértete

Mivelhogy az kényszerítette rá a nagyobbik kormánypártot és miniszterelnökét, hogy – annak egykori feltűnést keltő cikkcíméhez illően – végre merjen baloldali lenni. Ha valaki nem vette volna észre, a múlt szombaton Gyurcsány pártja értekezletén „ellen őszödi beszédet” mondott, természetesen az első változat sajnálatosan felelőtlen megfogalmazásait mellőzve. S noha éppen az utóbbiak miatt kényszerült másfél esztendős vesszőfutásra, valójában annak az őszödi monológnak nem a retorikai, hanem a politikai túlzásai vitték kátyúba a szocialistákat. Valamint az is, hogy a kormányfő túlságosan is beleélte magát a saját „merjünk liberálisok lenni” győzködésébe, s nem követte az évszázados bölcsességet, amellyel a jó királyok a rossz, vagyis lecserélhető miniszterekkel sanyargatják népüket. S nemcsak abban nem tanult a ravaszabb előd, Horn példájából, hogy nem tanácsos egy Bokros-csomag névadójának lenni, hanem maga tűnt a liberális elképzelések frontemberének. Pedig, ha úgy tudott volna nemet mondani a realitásokra fittyet hányó koalíciós partnerének, ahogy azok – a politikai hálátlanság újabb szép példáját adva – most neki, akkor tavaly ilyenkor (teszem azt kihasználva Molnár miniszter lemondását) elveszi tőlük az egészségügyi tárcát, törli a vizitdíjat, legalább a ciklus végéig moratóriumot hirdet a magánbiztosítók bevonására. Hiszen akkor is ott tartana, ahol most van, viszont elkerüli a kínos népszavazási vereséget.
Hogy a liberális lázadást is elkerülte volna, abban nem vagyok biztos, bár esztendeje, a mögöttük lévő rettenetes hónapok friss emléké-
vel, talán a koalíciós pártok egymásra utaltságának érzete is erősebb lett volna. Bár ki tudja? Ha azt nézzük, hogy a népszavazási kudarc ellenére liberális hangadók bízvást vállalnák az újabbat is, belekergetve szinte a szocialistákat a következőbe, akkor bizonytalanná válok. Sajna, Madame Pompadour kísértete járja be a koalíció háza táját, némelyek hozzá hasonlóan mondhatnák, hogy „utánunk az özönvíz”, hiszen – kioktatván bátorságból a szocialistákat – a lelkes cikkírók mintha mit sem törődnének egy újabb drámai csatavesztés következményeivel (és nem mellékesen azzal, hogy megint féléves mozgósítási témát kínálnának tálcán a populista vezérnek). Sorra jelennek meg cikkek az elgyávult baloldalról, Kóka a parlamentben reformoktatásban részesíti a miniszterelnököt, (a mór megtette kötelességét, a mór mehet?), s még olyan nekibuzdult publicista is akadt, aki hirtelenjében felfedezte, hogy voltaképpen „ezek”, mármint a szocialisták voltak az egykori ellenfelek: lám, nem volt hasztalan Orbánék erőlködése a pártállami frontvonalak felélesztésére. Bár szerintem a minapi budapesti látogatásán minket a magánbiztosítóktól óva intő Bill Clintonnak aligha van kádárista nosztalgiája, és nem nézném ki belőle a pártállami apparátcsikot sem.
Indokolt a bátorság és gyávaság szembeállítása akkor lenne, ha legalább annyira normális viszonyok volnának, mint a Bokros-csomag idején, amikor Torgyán lázítgatott ugyan, az akkori alkotmánybíróság is lecsipegetett a kormány stabilizációs programjából, de az ellenzék nem indíthatott ellene frontális támadást. Lehet mondjuk dicsérni politikailag önsorsrontó bátorságáért Schrödert, ám ő annak tudatában vághatott bele reformjaiba, hogy az ő ellenzéke meg sem próbálta azokat népszavazásokkal megtorpedózni, s persze nem is tehette volna. A német jobboldal kivárta a ciklus végét (azt a kancellár taktikai okból, nem külső kényszerből rövidítette le, bármit írjon is erről hazai jobboldalunk házi politológusa). A mi mostani alkotmánybíráink történelmi vétke, hogy hagyták betörni a populizmust a képviseleti demokrácia terepére. Mert az utóbbit és a négy-öt éves parlamenti ciklust éppen ez ellen találták ki, referendumokkal (Svájc egyedi kivételével) sehol sem kormányoznak, már csak azért sem, mert a népszavazáson mindig a populistábbnak van előnye, s nem az ország érdekének (a szintén példaként citált Kaliforniát gyakorlatilag negyedszázados politikai bénultságba és folytonos költségvetési csődhelyzetbe kergette a hírhedt adóellenes referendum).
Ha viszont ez a sajnálatos helyzet, akkor reálpolitikus ehhez alkalmazkodik, s nem teóriákhoz. Bizonyára fájt a liberálisoknak, hogy Gyurcsány „reformgőggel” vádolta őket, s ez talán taktikai hiba is volt, egy baloldali fordulat neofita túlzása, ám Kóka kíméletlen kritikája elviselhetőbb lett volna némi önbírálattal megspékelve. S hát szerintem a kölcsönös koalíciós zsarolgatást mintha ő kezdte volna. Az pedig kifejezetten komikus, hogy némely liberálisok a szocialisták nyakába varrnák a nép által elutasított elképzeléseket: ez mintha ellent mondana a saját reformeri pózuknak. Ha valakinek még radikálisabb tervei vannak és azokból engedni volt kénytelen a kompromisszum kedvéért, az mégsem tekintheti az enyhébb változat leszavazását a maga igazolásának.
De a ki volt a hibás vitája sehová sem vezet, az „özönvíz” nemcsak Madame Pompadour látomásában fenyeget, s talán maga Orbán sem hiszi, hogy kétharmados többséghez vezető jobboldali áttörés esetén képes lenne kordában tartani a felbuzdult és nekivadult radikálisokat. S éppen ezért kellene a formálisan még mindig koalícióban lévő két kormánypártnak abbahagynia az egymás elleni politizálást. Túl sok róka kering a koalíció hollója körül. Tegnap a jobboldali napilap egyik cikke előbb a szokásos posztkommunista váddal illeti a ciklus lerövidítésétől ódzkodó – amúgy biztos parlamenti többségű – válófélben lévő kormánypártokat, majd azzal az érvvel remélné megkaparintani az előre hozott választás sajtját, hogy még nagyobb vereséggel riogatja a szocialistákat, ha kitartanának két évig: most még nem késő elkerülni a jobboldali kétharmadot.
Holott persze korántsem holmi posztkommunista gondolkodás kitartani a ciklus végéig. Hosszan lehetne sorolni a nyugati példákat a népszerűtlen, ám végig kitartó kormányokról (a brit Major az ötből négy esztendőn át vesztésre állt, de a lehetséges utolsó percig halogatta a választás kiírását). Aminthogy megannyi példa van a kisebbségi, akár változó külső támogatással évekig fennmaradó kormányzásra is. Mindenesetre bölcsebb – bizony: „bársonyos” – reformvezényléssel megpróbálni kikecmeregni a gödörből. Továbbá: a két párt értelmes együttműködésével. S annak belátásával, hogy a szabad demokratáknak egyszerűen nem érdekük sem az „özönvíz” rászabadítása a társadalomra, sem kibic pozíciójába kerülni e nagy tétre menő pókerpartiban. Hiszen kívülről is támogatniuk kell a kormányt, ha nem akarnak politikai öngyilkosságot elkövetni, s biztos, hogy két év múlva ez hozna több voksot, mint – az új helyzetben természetesen újratárgyalt – koalíciós szerep?
Még akkor is, ha a nagyobbik kormánypárt végre rájött: talán mégsem kellene átengedni a baloldaliság terepét a jobboldal bülbülszavú vezérének, mert ha valami, éppen ez vezethet a jósolt totális vereséghez. A Bokros-csomag idején senkinek sem jutott eszébe kétségbe vonni Horn baloldaliságát és így a szocialisták képesek is voltak visszakapaszkodni a 33 százalékos szintre. S ha valaki nem hinne a nagy politikai fordulatokban, annak jusson eszébe a két évvel ezelőtti tavasz. Vagy mondjuk az, hogy 1948-ban fabatkát sem adtak volna Truman maradásáért, egy hónappal az elnökválasztás előtt ötven közéleti jeles, publicista, politológus közül egyetlen (!) nem akadt, aki ne Dewey győzelmét jósolta volna, de még a záró közvélemény-kutatás is biztos jobboldali sikert jelzett. A szavazás napján azonban az emberek mindezzel nem törődve meggondolták, kinek köszönhettek többet, kézzel foghatóbbat, s a demokratára voksoltak. A szocialistáknak még van két esztendejük, hogy hasonló megfontolásra késztessék az embereket. A liberálisoknak pedig azon kellene eltűnődniük, hogy azért akadnak a reformoknak nagyobb ellenségei is a szocialistáknál.

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!