Élő emlékezete a magyar fimgyártásnak

 Bacsó beszél arról, hogy szívesen megfilmesítené Grendel Lajos egyik novelláját, bár ebbéli igyekezete eddig nem sok sikerrel járt, és fölidézi a magyar történelemnek azt a pillanatát 1849 késő tavaszából, amikor  – vagy 14 hónappal a győztes forradalom után – a politikusok és a katonák, Jókait és Petőfit az asztal végére ültetve, már csak egymást ünnepelték.

– Két hete mutatták be legújabb filmjét, a Majdnem szüzet. A munkacíme még Piros esernyő volt…
– Tudja, az nem lett volna elég blickfangos, nem hangzott provokatívan… Márpedig a címnek annak kellett most lennie, hiszen ez a mozi a Megafilm és az egyik kereskedelmi csatorna, az RTL Klub közös produkciója. Minden filmnek kell a megfelelő promóció – a mai világban meg különösen. A téma, ahogy azt mifelénk mondani szokták, valóban az utcán hevert, csak le kellett hajolni érte. Igaz – egyáltalán nem mellékesen ez egyre nagyobb erőfeszítést igényel így, már túl a nyolcadik X-en… Ezért is bizonygatom – inkább magamnak, mint másoknak mostanában –, hogy nem tervezek több produkciót, talán csak majd akkor, ha jön egy valóban mindent elsöprő ötletem… Tanítani addig is tanítok az egyetemen, nem zárkózom be itthon. De azért egyelőre a gerincfájdalmaimat pihenem, bottal járok és fájdalomcsillapítón élek. S ez egyáltalán nem jó… Szóval a forgatókönyvhez az adta az ötletet, hogy megláttam egy hirdetést, miszerint uniós forrásokból „átnevelik” az utcalányokat, ha megvan az érettségijük. Lehetnek akár marketing- menedzserek is. Árva Borókából, az egykori állami gondozottból, akit szerelme egy motorért ad el prostinak ebben a majdnem mesében – az lesz. Megérdemli. Ő is, a világ is. Ő azért, mert legbelül tiszta, értelmes és jó. A világ pedig azért, mert álszent, farizeus módon bánik ezekkel az emberi lényekkel. Kihasználja szeretetéhségüket, kiszolgáltatottságukat és megalázza őket. Kegyetlen a téma. Kötéltáncot jár benne a tragikum és a komikum. Ubrankovics Juli – Boróka – a vállán viszi a filmet! Külön szerencse, hogy rátaláltam. Máté Gábor osztályába járt a Színművészetin, egy vizsgán láttuk meg Andor Tamás barátommal, az operatőrrel. Juli anyanyelvi szinten beszél németül, ausztriai és németországi színházakban is játszik. Tóth Attila – aki szintén az egyik főszerepet játssza – pedig a párizsi színiakadémián végzett. Jó érzés tudni róluk, hogy nem vesznek el a mi kicsiny anyanyelvünk világában – mert a mi szeretett nyelvünk még akkor is kicsi, ha a világon mindenütt beszélik, s ha a mi jó öreg Európánkban a nyelvek nagyságát tekintve állítólag a tizenkettedik helyen állunk.
– Önnek mindig nagyon fontos volt a nyelv, a nyelvezet. Gondolom, nem véletlenül. Édesanyjától, Palotai Boris írónőtől és nagynénjétől, Palotai Erzsi előadóművésztől örökölte művészi habitusát. Mintha a megtestesült „Kassai polgár” lenne. Hasonlóan a Kassai polgárok szerzőjéhez, Márai Sándorhoz. Tartózkodó, nem kilincselő – csendben alkotó.
– Alkotni csak csendben lehet. Bár az alkotási folyamat körül egyre nagyobb a hajcihő, a felfordulás. Az egyetemen nyugalom van viszonylag. Bár az egzisztenciális gondok – a majdaniak, hiszen egyre kevesebben tudnak elhelyezkedni, munkára, ismertségre és elismertségre találni –, rányomják a bélyegüket a munkára. Jómagam meg úgy érzem, hogy mentálisan még „épeszű” vagyok, energiáimban fel tudok töltődni, de fizikailag valóban egyre nehezebb megélni a mindennapokat. Bottal botorkálva csináltam meg a filmet is. Pedig sokat voltunk az országutakon, kellett volna a jobb erőnlét. De tíz lépést alig tudtam megtenni. A gerincműtétem vagy a csontritkulás az oka, ki tudja… De hát – ahogy mi, magyarok mondogatjuk – „ez van, ezt kell szeretni”. Amúgy lehet, hogy kell, de nem igen „lehet” szeretni.
– Születésnapjára egy könyvvel lepték meg barátai, munkatársai – önről írták. Hárman. Az egyikük éppen Andor Tamás. Vele mióta dolgozik párban?
– Talán már negyedszázada is… Sőt. Van az már harminc éve! Zsombolyai János volt az első tíz-tizenkét filmemnek az operatőre, aztán ő elhatározta, hogy rendezni fog, s így váltak el az útjaink. Akkor választottam az igen ifjú Andor Tamást. Úgy tűnik, szerencsés vagyok a választásaimmal: egymás szemvillanásaiból is értjük egymást. Ő kezdeményezte a kötetet… „Rágta a fülemet”, hogy írjak… Merthogy az „élő emlékezete” vagyok a magyar filmgyártásnak, hiszen hatvan éve benne élek. Radványi Géza mellett 1947-ben a Valahol Európában forgatásánál asszisztenskedtem. De egész egyszerűen lusta voltam írni. Hisz’ annyi mindent írogatok úgyis… „Jó – mondta Tamás –, akkor eljövök egy magnóval majd mindig, s mesélsz! Tényleg mindig kérdezősködött! Én meg próbáltam felidézni az emlékeimből. Jót tesz az ilyesmi az ember memóriájának is… A fotós rész Kende Tamás érdeme, ő bogarászta össze, nekem nem voltak meg ezek a képek. Az elméleti tanulmányt pedig Szabó B. István, egykori filmfőigazgató, egyetemi tanár írta. Utólag is – mivel jó barátom – bókolhatok neki: ő volt életem legjobb filmfőigazgatója. Ők hárman a Napvilág Kiadóval hozták össze a könyvet, nekem nagyon nagy örömet szerezve.
– Az előbb Radványit említette, aki szintén kassai születésű és Márai Sándor édestestvére volt…
Bizony, mi földiek voltunk. Mindkettőjük eredeti felvidéki német, azaz cipszer szász neve Grosschmid volt. Anyámék nagyon jó barátságot ápoltak a famíliával. A család barátja volt Szerb Antal is, aki imádta nagyanyám krumplis lángosait, s közben engem, a kisdiákot a bizalmasává fogadott. A nagybátyám volt a nyugatos irodalomtörténész, Komlós Aladár. Szóval édesanyámnak köszönhetem azt az intellektuális környezetet, amelyben felnőhettem… Bizonyos fokig Radványi volt az, aki engem „átirányított”. Merthogy én színpadi rendezést tanultam. Miatta mentem át filmesnek, mert vele minden izgalmasabbnak tűnt… A mi osztályunk volt az első, amelyet átvett, amikor hazatért. Makk Károllyal, Kovács Andrással, Fehér Imrével – akivel később forgatókönyvíróként a Bakaruhábant csináltam –, Nádasi Lászlóval – aki szegény igen korán meghalt – voltunk osztálytársak. Ennyi eltelt év után mondhatom: igen jó kis osztály volt! Jómagam akkor önként és dalolva hagytam ott a polgári környezetet, a családi házat, nagy diákmozgalmárként népi kollégista lettem, a Horváth Árpád kollégium titkára. Olyan színészeket fedeztünk fel, mint Soós Imre, Szirtes Ádám, Gera Zoltán, Horváth Teri. Egy egész nemzedéket… Már alig vannak. Körmendi Jani most ment el… Később mi „büntibe” kerültünk, jómagam a filmgyár dramturgiájára. Utólag látva, nem is volt büntetés, bár ’63-ban csinálhattam az első filmemet. Másokat traktorozni küldtek! Radványi egyébként amikor ’48-ban megérezte, hogy itt „rendszerváltás”, azaz kommunista hatalomátvétel lesz, még Kossuth-díja átvétele előtt újra külföldre távozott. Ő a legelső Kossuth-díjasok között volt… Aztán a ’70-es években – amikor végleg hazajött – átvette a kitüntetést. Amikor kint élt – s én kijutottam külföldre –, mindig találkoztam vele. Hol Bécsben, hol Párizsban. Kint is dolgozott. A Nem kell mindig kaviár filmje a hatvanas években német-francia koprodukció-ban készült. Amire mindig nagyon büszke volt: egy nagy-nagy francia színésszel, Michel Simonnal dolgozott. Amikor végleg hazajött, egy régi vágyát akarta megcsinálni, amelyről még a főiskolán, tanárként mesélt nekünk: ez lett 1980-ban a Circus Maximus. A II. világháborúban egy vándorcirkusz „köntöse” alatt bújtatnak üldözötteket. Ekkor mi, régi tanítványai segítettünk neki, mert már nagyon beteg volt. Akkor olyan pozícióban voltunk, hogy megtehettük ezt… Nem sokkal ezután már semmi nem kötötte az élethez…
– Pár esztendeje – tán a Karády Katalinról szóló Hamvadó cigarettavég bemutatója után – mesélte, hogy Grendel Lajos pozsonyi magyar író novellájából, a Vezéráldozatból szeretne filmet készíteni. Mi történt azóta?
– Grendel kiváló író, a nyelv mestere és igen mulatságos, szórakoztató ember is. Három visegrádi ország koprodukciója lett volna a film, a szlovák producer is fantáziát látott benne, de sajnos csendesen kimúlt az ügy – mindenkit összehoztam mindenkivel, mindenki akart, de senki nem tudott elegendő pénzt összeszedni. Ennyi. Akkor el akartam feledni az egészet, annyi kínlódás, csalódás volt a tervvel kapcsolatban. És én még nem is mondhattam semmit! Mert dolgoztam. Forgatókönyvet írtam – magamnak, másoknak. Forgattam is. Nálunk volt, van azért filmgyártás, de Szlovákiában szinte teljesen megszűnt. A mostani filmemmel is úgy vagyok, mint az édes gyermekemmel: túl van az ember a „felnevelésén”, elereszti, de azért nem fejezi be. Én remélem, hogy a mozink szerencsés csillagzat alatt született, s átlépi azt a vonalat, amely az úgynevezett művészfilmeket és a közönségfilmeket elválasztja. De valóban nyüzsögnek különböző gondolatok, ötletek a fejemben. Bár a családom azt mondja, hogy most már üljek meg végre nyugton a fenekemen! Már csak azért is, mert Dani, Milán és Ádám után végre egy kis Zsófi nevű lányunoka van hamarosan érkezőben, s számomra mindig nagyon fontosak voltak a nők a családban. Tudja, a feleségemet is egy filmankéton – a Kitörés című filmemet mutatták be akkor – ismertem meg anno, Debrecenben. Egyetemista volt és „nagyon kritikus”. Ez feltűnt nekem. Meg persze a csinossága is. Egyetemi hallgatóként kezdte el szülni nekem a három gyermekemet 37 éve… Családi legenda, hogy nagyapám, aki Nagyváradon volt katonatiszt, leszerelve, „obsitosként” a Royal kávéházat bérelte, s az ő segedelmével mutatta be a Nagyváradi Napló szerkesztője, Fehér Dezső a kávéház teraszán Lédának Adyt. Ez is moziravaló lenne… De látja, az a Grendel-novella, amit az előbb említett, ez lenne az a film, amiért, ha most megszólalna a trombita, mint a harci mén, mennék megcsinálni! Meg talán még – újra – kalapozni is…
– Pár héttel vagyunk nemzeti ünnepünk, március 15-e után. Rendezőként, gondolom szintén látja: vagy pátoszos, sematikus filmek vannak, vagy a másik véglet, az illúziórombolás. „Ünnepi” mozit csinált egyáltalán?
– Nem, nem csináltam. De abban a korban eléggé otthon vagyok. Írtam egy darabot az öreg Jókairól, úgyhogy eléggé „beleástam” magam a fiatal Jókaiba, s Petőfibe is. Jókai emlékirataiban olvastam, hogy 1849-ben, miután visszafoglalták Pestet, tartottak egy nagy fogadást a Nemzeti Múzeumban, ahol a Laborfalvy Róza  miatt végképp összeveszett író és a költő egy asztalhoz került. Nem voltak beszélő viszonyban egymással. De azért összekoccantották poharukat. Az asztal legvégén! Mert bő egy évvel a forradalom kitörése után már csak egymást ünnepelték a politikusok és katonák, miniszterek és tábornokok, szinte elfelejtve Jókait és Petőfit. Magyarul: „le sem csinálták őket”, a hősöket.

Gündisch Mónika 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!