Ott az élő példa?

 Reform, modernizáció, felzárkózás – mind felettébb aktuális feladatok, s elkoptatott zsurnaliszta álkérdéssel még azt is megkockáztathatnánk, hogy ma mindez időszerűbb, mint bármikor korábban. De hát Romsics és mások tanulmányaiból éppen az derül ki, hogy bő 150 éve ez szüntelenül napirenden volt, s akadt ugyan reform, és modernizáció bőséggel, de felzárkózásban keveset haladtunk előre. Pontosabban másokhoz képest semmit sem léptünk előre, önmagunkhoz viszonyítva persze jelentőset. A professzor alighanem méltán jegyzi meg, hogy a mai Magyarországra reformkori eleink aligha ismernének rá, de Ady, Jászi, Erdei és Bibó is nagyon elcsodálkoznék: száz év alatt az egy lakosra jutó bruttó hazai termék megnégyszereződött, az átlagos életkor 30-ról(!) hetvenre emelkedett, s jelentősen nőtt a fogyasztás, a lakások száma, a közép- és felsőfokú diplomások serege. És például az ugyancsak történész Katus László megjegyzi, hogy az első világháború előtt nem csak az élelmiszer-, s ezen belül a malom- és a cukoripar fejlődött igen dinamikusan – amolyan húzóágazatként -, hanem a vas- és a gépipar, ami ma már kevéssé köztudott.
Ám ha önmagunk haladását - hosszabb időtávot véve alapul – a nálunk fejlettebbekkel vetjük össze, akkor a kép lehangoló. Tudósi alapossággal különféle számításokat sorol föl Romsics, de a módszertani eltérések a lényegen nem változtatnak. Ezt pedig a tanulmány címe is tartalmazza: Félperifériától a félperifériáig. A romlás, a viszonylagos leszakadás – a közvélekedéssel ellentétben – már a „boldog békeidőkben” elkezdődött; a legújabb kutatások szerint a dualizmus idején kissé romlott a pozíciónk az Egyesült Államokhoz képest (51 százalékról 39-re), az európai tizenkettőhöz viszonyítva pedig (64-ről 60-ra). A korábbi magyar történetírás állítása szerint a Horthy-korszakban a magyar gazdaság a leggyengébben teljesítők közé tartozott, ezt mások kutatásai nyomán Romsics kissé korrigálja ugyan, de lemaradásunkat így is megőriztük, sőt valamelyest romlott a viszonylagos helyzetünk. Az államszocializmus végére – a bonyolult egybevetések eredőjeként – a pozíciók tovább rosszabbodtak: az egy főre jutó GDP-ben az amerikainak már csak 31, az európai 12-nek 39 százalékát értük el: „Ennél mélyebben a 20. század folyamán csak a II. világháború után álltunk”, fejtegeti Romsics.
Így érünk a múltból a mába, félperifériás időutazásunk mostani állomására, vagyis a jelenbe. Lehet szakaszolni a rendszerváltozás szűk két évtizedét, de bizony a Bokros-csomag óta eltelt évek viszonylag jó növekedési adatai csak arra voltak jók, hogy visszakapaszkodjunk az 1989-es szintre, vagyis alapos mérlegelések nyomán kijelenthető, hogy az elmúlt 100-150 évben nem tudtunk kitörni történelmileg kialakult félperifériális helyzetünkből. Ami más szavakkal annyit jelent: nem jutottunk közelebb a világgazdasági centrumokhoz. Pedig voltak kis államok – például Ausztria és Finnország –, amelyeknek ez sikerült, noha adottságaik hasonlítanak a mieinkhez. Itt a példa? Széchenyinek még Britannia volt az, de mára más minták kellenének. Megtaláljuk-e őket? „Egy integrált és a nagy nemzeti célokban egyetérteni tudó magyar társadalomtól ma távolabb állunk, mint 1989–90-ben” – hangzik Romsics lesújtó, de igaz verdiktje, magam csak annyit teszek hozzá, hogy ma már nincs külső hatalom, nincsenek világháborúk és forradalmak, fehér és vörös terror, tehát semmi sem akadályozza, hogy fölzárkózási helybenjárásunkat vagy kudarcunkat legalábbis enyhítsük.
Legfeljebb mi magunk.

(martin)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!