Szent háború

Önkritikát gyakorol. Nem a cikke miatt, hanem mert egykor kritizálni merészelte Csoórit, aztán elnézést kért tőle. Fásultan ugyan, de rutinból még sajnáltatja magát egy csöppnyit, hajtóvadászatot vizionál, végül két héttel ezelőtti önmagával polémiába bocsátkozva kimondja: „valakinek a puszta léte nem lehet indoka semminek”. Aztán helyesbít: „csak a tettei és a szavai”. Hiányos mondat, nincs benne tárgy. Mit indokolhatnak valakinek a tettei és szavai? Az antiszemitizmust. Hisz’ erről értekezett, csak most mondatának tárgyát szemérmesen magába fojtotta. Így már egészen más?
A cikkeket közlő lap főszerkesztője eközben a tapsrenden dolgozik. Leír egy formállogikai-
lag értelmezhetetlen, a magyar nyelv elemi szabályait meglehetős nagyvonalúsággal kezelő mondatot az ominózus cikkről: „Indulat ihlette, amely azonban csak részben volt tényekkel alátámasztható, és hallomáson alapuló az a kép, amelyet oly erőteljesen festett fel mondanivalójának igazolására.” A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindnyájan beleegyeztek én nem ellenzem. Ennek legalább volt értelme. Végül ítélkezik a főszerkesztő: a Bayerral vitázók „nagy többsége” ugyanúgy becsületében és emberi mivoltában alázza meg az ellenfelet. Szegény B. Zs., mint akibe halkan beleléptek.
Aztán a vélemények: „Megállapításaival lényegileg egyetértek, a cikkben idézett példák és idézetek jól argumentálnak” – szögezi le filozófus kolléga. A cikkre írott válaszokat – mint írja – az érvek, tények mérlegelése helyett a sértettség, a politikai szempontok szerinti ítéletalkotás és az antiszemitizmus eszelős (!) emlegetése jellemzi. Végül a filozófus elmereng „a szövőnők és a posztos rendőrök zsidó reprezentáltságának arányain.” (Lehet, hogy Horn Gyulának mégis igaza volt? Mintha tényleg túl sok lenne a filozófus…)
Másik vélemény: „Nem antiszemita, csak leírta az igazságot.” Vagy egy szép metafora: „Érdemben nem vitatkoztak B. Zs.-vel, mert a feléjük nyilazó igazságokkal nem tudnak mit kezdeni.” Akad, aki lakonikus, aforizma-szerű megállapításával már a halhatatlanok közt reméli önmagát: „Minden sorával egyetértek.” A Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője pedig lelkesen értekezik B. Zs. „írásának nyilvánvaló igazságtartalmáról”.
Nagyjából ennyi.
Arany János sokszor idézett sora a költői ars poetica bölcs és szellemes megfogalmazása: „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak.” B. Zs. e fenti elvárásnak – aligha vitatható – ötvenszázalékosan megfelelt. Tudniillik hazudott. Igaz, rajt’ fogták, de ez nem számít. Sem filozófusnak, sem folyóirat-szerkesztőnek, sem főszerkesztőnek, sem az anonim állásfoglalóknak, akik szerint B. Zs. csupán „leírta az igazságot”.
Emlékezzünk csak: az inkriminált cikk egy történeten és egy idézeten nyugodott. A történetről azóta már tudjuk, hogy hazugság, hiszen nem az és nem úgy esett meg, ahogy azt szerzőnk leírta, az idézet pedig közönséges hamisítás: nem az hangzott el, amit B. Zs. valakinek a szájába adott.
Akkor tehát miben értenek vele egyet? Az antiszemitizmus tömeggyilkos eszmeiségét megindokoló és jogosnak tartó érvelésével? Vagy a fertelmesen trágár stílusával? Azzal, hogy szerző emberekről kizárólag különféle váladékokra, testnedvekre és a felszínen úszó fekáliára képes asszociálni? Hát nekik legyen mondva, azonosuljanak vele ebben is. De ha a hazugságaival is egyetért, ezzel óhatatlanul lehazugozza önmagát is az újságíró, a főszerkesztő és a filozófus. Saját szakmájukról mondanak halálos ítéletet, az (újság)írásról és a módszeres gondolkodásról, amelynek egyetlen és legvalóságosabb értelmét épp az igazság állhatatos keresése adja.
Vagy ott a másik jobboldali napilap másik újságírója, aki minden további nélkül aljas hazugságokat ad eszement módon gyűlölt tárgya – történetesen e sorok írója – szájába, hogy ellehetetlenítse (nem sikerült), s hazugságainak alátámasztására egy neki írt privát levélből emel ki részleteket, maga kreálta kontextusba helyezve azokat. Azaz hazudik, s nemtelen módon egy privát levelet használ föl céljai elérésére. Ő, aki úton-útfélen önnön kereszténységével dicsekszik, elköveti a legnagyobb galádságot, legbensőbb és legintimebb énünk (hisz’ mi más egy privát levél) kiadásának alávaló júdási tettét, az árulást. Mintha egy orvos vagy egy ügyvéd hozná nyilvánosságra saját kuncsaftjának állapotát, legféltettebb titkát. S a szakma ez ellen sem emeli fel szavát, sőt valószínűsíthető, hogy az illető tettét elismerő hátba veregetések követték.
Amúgy jellegzetesen a diktatúra sajtójának eszköztáráról van szó. Arról, miként lehet a legcélravezetőbb módon ellehetetleníteni és tönkretenni egy embert. Régi-új gyakorlat, melyet az utóbbi időben feltűnően gyakran alkalmaznak egyes jobboldali sajtótermékek.
Ott mindennapos, ahol az érvtelenség, a gondolattalanság és a frusztráció az úr. Ahol az újságírás egyetlen célja a gyűlölt ellenfél szellemi leradírozása. Azok alkalmazzák, akik az értelmes és nyílt érvelés híján önmagukat a Jóval azonosítva vitapartnerükben az elpusztítandó Gonoszt látják csupán. Akik a világot fehéren és feketén szemlélik. Akik a Gonosz elleni élethalál-küzdelemben minden eszközt bevetni érdemesnek és méltónak tekintenek.
Emlékezzünk csak: olyan lelki vezetők kellenek – adta ki az ukázt a minap maga Orbán Viktor –, „akik néven nevezik a jót, és néven nevezik a gonoszt.” De idézhetnénk Kövér megszokott, szép himnikus sorai közül a legújabbat: „minden gonoszság és elvetemültség, ami a mai politikában benne van”, az SZDSZ-től ered.
A feladat kimondatott: harcolni, ölni, pusztítani kell, s ehhez a megtisztító, szent háborúhoz csatlakozik az újságíró képében rejtőzködő szellemi verőlegény. Apokaliptikus küzdelem, ahol minden megengedett, s minden elemi szabály és norma elfelejtődik.
Csakis így fordulhat elő, hogy a nyilvánvalóvá vált hazugságot követően az újságíró – ellentétben más országok szokásaival – idehaza nem diszkvalifikálja magát a szakmából, épp ellenkezőleg: továbbra is kedvelt és elfogadott marad saját köreiben. Mintha a hazugságnak pártállása volna: a mi hazugságunkat (besúgónkat, komcsinkat) szeretjük, az övéikét megvetjük.
Immár volna jobboldali és baloldali, népi és urbánus, hívő és nem hívő, nemzeti és kozmopolita hazugság? Csak az lenne a kérdés: a szemlélő épp mely lövészárokból emeli ki a fejét. Abból kellene kiindulnunk, hogy a kizárólag útmutatásra és direktívákra szomjúhozó nagyérdemű kezébe sem veszi a gyűlölt másik oldal megvetett kiadványait? Vagy ha véletlenül mégis, abból is csak azt hallja és olvassa ki, amit akar, ami kompatibilis nézeteivel, s ami egy pillanatra sem rendítheti meg vak hitté (ön)leminősített vélekedéseiben és előítéleteiben.
Olvasom, Orbán Viktor a köztársasági elnökkel való találkozója után azt nyilatkozta: az elnök megkérdezte tőle, kész-e a Fidesz a kormányzásra? Ám az elnöki hivatal főosztályvezetője szerint nem ezt kérdezte, hanem azt, amit minden pártelnöktől: van-e programja az ország előtt álló problémák megoldására.
Vagy-vagy. Ki nem mond igazat az elérendő szent cél érdekében?
Tessék mondani: itt most ki a Jó és ki a legyőzendő Gonosz?

Gábor György 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!