Csak a zsebpénz lenne több&

Manapság a zsebpénz, s vele a gazdálkodni tanulás eltûnôben van. A gyerek kér és kap – no nem zsebpénzt, amit be kell osztania, hanem mindennapi „fixet” tízóraira, ebédre, és persze elveri – nem feltétlenül arra…  A pedagógus szerint vízválasztó, hogy kit mennyivel engednek el hazulról; van, aki 500 és van, aki 10 000 forintot visz az osztálykirándulásra. A rendôrségi szakember azt mondja, az is lophat, akinek nincs, az is, akinek van. A pszichológus állítja: a zsebpénz jó, mert a valóságra nevel – divatosan hitelkártyával. – Minap hallottam egy rádióriportban: sokan újra bevezetnék az iskolaköpenyt, mert az – úgymond – „egységesítette” a gyermekek anyagi viszonyait. De ez, tapasztalatból tudom, nem igaz! Ettől csak a látszat lenne egységes. Elég, ha a zsebpénzre gondolunk – fog a szóba Török Ildikó, a most két és fél száz gyermeket nevelő, pesti XVII. kerületi Laborcz Ferenc Általános Iskola osztályfőnöki munkaközösségének vezetője, aki nyelvtant, irodalmat, történelmet, honismeretet és etikát is tanít. – Osztályfőnökin és a hetedikesek etikaóráin is szó esik olykor a zsebpénzről, ami inkább elkülönítő tényező. A gyerekek nagyobbik része nálunk lakótelepi, a többiek lakóparkiak vagy családi házas övezetben élnek. S ez „vízválasztó”. A szünetben, a büfében derül ki, hogy kit mennyivel engednek el. Van, aki minden szünetben a büfében vásárol, úgy napi ezer forintnak hág a nyakára, és van, aki még reggelit, uzsonnát sem hoz, ingyenes ebédet kap a menzán, s a büfé közelébe se merészkedik. A gyerekek pontosan tudják egymásról, hogy ki mennyit költhet. Amikor etikaórán arról beszéltünk, hogy a pénz milyen szerepet tölt be az életükben, akkor ők fogalmazták meg – ha nem is ezzel szóval –, hogy a zsebpénz náluk persztízsmérő. A kamaszok életében is lényeges, hogy mennyit költhetnek, mit tudnak vagy nem tudnak megvenni. Ahogyan egy menedzsernek fontos az, hogy milyen autóval jelenik meg, nekik meg az, hogy például az osztálykirándulásra mennyi költőpénzzel engedik el őket. Bizony van, aki alig két fagyira elegendő ötszáz forinttal jön, más meg tízezerrel. Hál' isten a barátságok nem ennek alapján szövődnek, de tény: nagyobb a „holdudvara” annak a gyereknek, akinek több van a zsebében. Igaz: olykor csalóka a dolog. Volt egy tanítványom, aki épp ennek révén próbált társaságot gyűjteni maga köré, ám rendre kihasználták; kölcsön kértek tőle, és soha nem adták meg… A pénz nem teremt igazi érzelmi kapcsolatokat. S a másik lényeges gond az, hogy a gyerekek zömének a szülők nem is kifejezetten zsebpénzt adnak, hanem inkább „reggelire”, „büfére” szánt napi summát. Ezért a fiatalok nem tanulnak meg spórolni, gazdálkodni, beosztással élni, és otthon nem is ellenőrzik a költésüket. Így még a havi 25-30 ezer forinttal enni küldött csemete is inkább azzal „flancol”, hogy napi négy-öt 250 forintos robbanós cukorba mártható nyalókát vesz, ahelyett, hogy valamire gyűjtene. Pedig megtehetné, mert a büfében van a nyalókánál olcsóbb, egészségesebb alma, sárgarépa, müzli is.
S ha gyűjtenének, mire költenék? Ruhára, játékra, könyvre nem. Azt ebben a korban még a szüleik vesznek nekik. A fiúk tán CD-lemezt, a lányok meg piprereholmit, körömlakkot, szemfestéket, hajpántot, kis fülbevalót vásárolnak – látom az illatszerboltban. S meglepő: minden évben van nálunk ásványkiállítás és -vásár, és bár nem olcsók, sokan vesznek ott féldrágakőből csiszolt ékszert. A nyílt irigykedés nem jellemző, s aki kérkedik a pénzével, azt nagyon hamar lehurrogják. A tolvajlás ritkán, de ezért elő-előfordul – olykor pénznek vagy más holminak kel lába –, és a lopás ebben a korban még nagyon naiv. A múltkor például az egyik gyerek elemelt egy mobiltelefont. Fölhívtuk a számot és fölvette, így rögtön kiderült, ki a szarka. Persze a szülők is naivak. Kétely nélkül adnak a gyereküknek pénzt, ha azzal érvel, hogy amire kéri, az már mindenkinek van. Én is megfizettem a szülői tanulópénzt; a lányom elhitette velem, hogy óvodában már csak neki nincsen Barbi babája. Megkapta, pedig nem volt igaz, hogy mindenkinek lett volna. A gyerekek kisírják, amit akarnak, és sikerrel, mert anyu, apu többnyire azt hiszi, hogy az már nevelés, ha olykor erőn fölül költekezve ellátja divatos tárgyakkal a csemetéjét. Ebből az attitűdből ad mintát. Pedig az igazi, akár igen szolid zsebpénzzel is jobbat tenne neki, mert akkor megtanulná a pénz szerepét, értékét.
– A zsebpénz és a gyermekbűnözés között sem az elkövetés, sem az áldozattá válás tekintetében nincs szoros kapcsolat – így Sövényházy Edit főhadnagy, az Országos Rendőr-főkapitányság ifjúsági bűnmegelőzési és áldozatvédelmi szakembere. – Ebben a korban nem feltétlenül az lop, akinek nincs, és nem feltétlenül attól lopnak, akinek van. Sokkal inkább személyiségfüggő, hogy ki az, aki letér a helyes a útról, és ki az, aki nem. Nagyon sok gyerek – függetlenül attól, hogy van-e, s ha igen, akkor mennyi a zsebpénze – kisebb bolti lopásokkal kipróbálja saját magát, a bátorságát, a kockázatot, belekóstol a veszélybe. Nem ritka az iskolai lopás, de ezekre az jellemző, hogy alkalom szüli a tolvajt: az öltözőben a ruhazsebből emeli el a tolvajpalánta, amit talál, ritkábban pénzt, gyakrabban őrizetlenül hagyott MP3-lejátszót vagy mobiltelefont. Az ma szinte minden gyereknél megtalálható. Zsebpénz helyett pótlék gyanánt, vagy mellette is ezt kapnak az elfoglalt és kényelmet is szerető szülőtől, s hozzá a feltöltőkártyát, mert azt hiszi, akkor van biztonságban a gyereke, ha bármikor felhívhatja őt és viszont. Fel is hívhatja, csak éppen azt nem tudja meg, hogy merre csavarog éppen a gyerek. Ha rafináltabb, fel sem veszi, amikor éppen tilosban jár…
A zsebpénz inkább csak az iskolai erőszaknak nevezhető, az iméntinél ritkább, „lehúzásos” bűncselekményekben játszik szerepet, amikor a nagyobbak, erősebbek olykor csoportba verődve elkapják a kisebbeket és alapos veréssel fenyegetik meg őket, ha nem adják át a pénzüket. És ők, mert gyengébbek, rettegnek, hát odaadják. Még akkor is, ha egyáltalán nincs is zsebpénzük, hanem az ebédpénzüket veszik el tőlük így. Általában azok válnak áldozattá, akik mutogatják, hogy mennyi pénzük, milyen értékes új holmijuk van. A drogfogyasztás sem annyira zsebpénzfüggő, mint volt régebben. Azok a fiatalok, akik a veszélyt keresik, és így jutnak el a kábítószer kipróbálásáig, eleinte jellemzően baráti körben jutnak hozzá. Így ez nem feltétlenül függ össze a zsebpénz nagyságával, hisz’ a barátoknak nem kell, vagy nem azonnal kell fizetni. A dílerek pedig már eleve úgy építik ki a hálózatukat, hogy az iskolás gyerekek akkor juthatnak hozzá a saját adagjukhoz, ha maguk is dílerekké válnak, ha tovább árulják az anyagot és a nyereségből „fizetnek”. Ezért ma már az a jellemző, hogy aki terjeszti a drogot, az fogyasztja is, sőt még arra is futja neki, hogy alkoholt vegyen; divatos lett keverni az „élvezeteket”.
Forgács Attila docens, klinikai szakpszichológus, a Budapesti Corvinus Egyetem Magatartástudományi Intézet igazgatóhelyettese  azt mondja, a zsebpénz külön családi juttatás. Az élvezetekre, a szórakozásra, a hobbira, vagy egyéb, nem nélkülözhetetlen „luxus” fogyasztásra van. Nem minden gyerek tudja, hogy mi a zsebpénz. Vannak, akik még soha nem kaptak eltartóiktól szabad felhasználású pénzt, másoknak pedig annyit adnak, amennyit csak el bírnak költeni. – Mégsem lenne jó, ha a zsebpénz intézménye megszűnne, mert ezért az összegért a tanuló csak saját magának felel. Megtanul általa gazdálkodni, felelősséget vállalni  – azaz önállóságra is nevel. S megtanulja, hogy a dolgok nem maguktól vannak, hanem piaci értékük van. A zsebpénz a diákréteg pénzügyi szférája.
Sok családban ezt az alapjárandóságot lehet gazdagítani, ha a gyermek extra teljesítményt ér el, vagy külön feladatot lát el. De a zsebpénz ösztönző hatása vissza is csaphat, például, ha a gyermek bizonyos tevékenységeket, amelyeket korábban magától is szívesen végzett, a jutalmazás hatására már csak akkor lesz hajlandó folytatni, ha kívülről motiválják. Mint a profi labdarúgó, aki imádott focizni gyerekként, felnőttként viszont csak akkor tud, ha nagyon megfizetik érte.
A zsebpénzzel gond lehet, ha manipulációs eszközzé válik: ha a szülői kontroll ezen keresztül valósul meg vagy ha szeretetpótlékként funkcionál. Hisz’ a gyermekre fordított időt, figyelmet semekkora összeg nem helyettesítheti. A családok anyagi lehetőségei nem azonosak, és a zsebpénz elosztási elveit – szerencsére – nem szabályozzák központilag. Ezért a gyerekek gyakran szembesülnek az igazságtalansággal, hogy az egyének anyagi lehetőségei nem tükrözik a teljesítményt, a tehetséget. A túl kevés zsebpénzzel az a baj, hogy a szűkösséget kudarcként, „alulmaradásként” éli át a gyerek, a túl sok zsebpénzzel pedig az a gond, hogy növeli ugyan a fogyasztási szintet, de hosszú távon nem hat az elégedettségre, s az ésszerű gazdálkodás kifejlődését is kevésbé szolgálja.
Sok fiatal családon kívüli pénzforrásból is gazdálkodik; nyári munkát vállal, diákhitelt vesz fel, vagy már a tanulmányai alatt állásba kerül. A rendszerváltás előtt még az iskolai oktatás része volt az 1-2 hetes közös munka, szüreten, gyárban. Nyaranta építőtáborba mentek a diákok, ahol sok-sok szerelem szövődött, ráadásul még szerény keresethez is jutottak. E közösségi élmények meghatározóvá váltak. Az USA-ban teljesen természetes az, hogy egy hallgató eltartja magát. Találkoztam milliomos szülők olyan csemetéjével, akit támogattak ugyan a szülei, de azzal: „Adok neked pénzt, kölcsön. Kisebb kamattal, mint másnak, mivel te az én gyermekem vagy…”. Egy ottani egyetemista ismerősöm semmi meghökkentőt nem talált ebben. És vegyük észre: nálunk is terjed az az új módi, hogy a diák nem zsebpénzt, hanem hitelkártyát kap…(vasvári)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!