Oroszlánszívű pártelnök dübörög

Senki koalíciós politikus nem adott akkora muníciót az ellenzéknek, mint Kóka a „dübörgő gazdaságról” szóló dicsekvésével: azóta is kedvtelve citálják a jobboldali publicisták, ha gúnyolni akarják azt a kormányt, amelynek a közelmúltig a pártelnök is tagja volt. Mert ha ez talán állt is a valóban lendületes magángazdaságra, józan ésszel aligha mondhat ilyet egy kormánypolitikus az államháztartás vitathatatlan felbillenésének idején. Aminthogy nem szabadíthat „pannon pumát” sem a megszorításoknak elébe néző lakosságra, ha csak nem bőszíteni akarja.
Amerikában most éppen zajlik az országos vita a vezető demokrata elnökjelölt túl elitistának tartott (ironikus módon: zárt ajtók mögül kikerült) megjegyzéseiről, s felróják neki, hogy mintha nem is érzékelné, mennyire leereszkedően szólt a közemberekről. Egy politikus sohasem feledkezhet meg szavainak hatásáról. Kóka viszont mintha képtelen volna ezt felmérni, önfeledt elefántként forgolódik a közéleti porcelánboltban. S ahogy korábban alighanem eszébe sem jutott, hogy talán nem az a legjobb pillanat „dübörögni”, e heti parlamenti szónoklata is e tökéletes érzéketlenségről árulkodott. De bátor lett, elnök úr – hallatszott a kormányfő inkább évődő, mint megbántott megjegyzése, ám Kókát ez mit sem zavarta, úgy olvasott be a percekkel ezelőtti koalíciós partnernek, mintha neki – nemrég még gazdasági miniszternek – köze sem lett volna ahhoz, amit csepül. Egyszerűen groteszk volt ez a neofita ellenzékiség, még abban a T. Házban is, amely már hozzáedződött a hajdan liberális fiatal demokraták szintén újsütetűen túlbuzgó jobboldaliságához. S annyira kínosan hatott, mint a kívülállókra a frissen elvált házastársak egymást ócsárló kirohanása.
Ennél persze sokkal nagyobb gond, hogy a szabad demokraták jelenlegi elnöke nemcsak a szavait képtelen a helyzethez illően megválogatni, hanem a politikáját sem. Ahhoz túl sok változatot adott elő a koalíciós szakítás indokaként (avagy inkább ürügyeként), hogy ne kezdjünk rögvest előre megfontolt szándékú cserbenhagyásra gyanakodni. Ami szintén viszszatetsző olyasvalaki részéről, akinek közvélekedés szerint – a parlamentihez képest – aránytalanul nagy súlyt biztosítottak a koalíciós kormányzásban. S történetesen azt a partnert kezdte oly bátran bírálni, akit a maga pártjában éppenséggel a liberálisoknak tett túlzott engedmények miatt kritizálnak. Hogyne, a hála köztudottan nem politikai kategória, ám talán mégsem kellene ennyire látványosan lenni hálátlannak. Éppen neki éppen ővele. Mondhatta volna szebben, kis lovag!
De ami a fő: még csak fél lábbal kerülve kívül a koalíción, s az ellenzék által korántsem tárt karokkal fogadva, ugyan mit vél Kóka elérni azzal, hogy ő is sietett csípőből tüzelni a jobboldal kedvenc céltáblájára?! Feltűnhetett volna neki, hogy a kétségtelenül kellemetlen népszavazási kudarc nyomán a nagyobbik kormánypárt politikusai nem a bűnbakkeresést tartották időszerűnek, hanem a sorok összezárását, mivel nyilvánvalóan
nem szerették volna fokozni az igazi ellenzék diadalérzetét. Ehhez képest az oroszlánszívű pártelnök tálcán kínálná a jobboldalnak, amire az – szó szerint minden eszközt latba vetve – vágyik: Gyurcsány fejét. S ez még akkor is ízléstelen, ha Kóka ezt a kormányfő reformeri elgyávulásával hiszi indokolni.
Ezen a liberális publicisták kórusának támogatása sem segít, mert ők is a lovak elé fogják a szekeret: ha bátrak a szocialisták, ha nem, az alkotmánybírósági társtettességgel megnyomorított képviseleti demokráciában – történelmileg baljós módon – fölénybe a populisták kerültek. A kormánypolitika sarkalatos pontjait fenyegető – számukra felelőtlenül engedélyezett – népszavazásokkal folyamatosan sakkban tarthatnak voltaképpen minden reformtörekvést. Innentől kezdve nem érvényesek a politika szokott szabályai. Politológusok és publicisták biztathatják a szocialistákat, hogy vállalják bátran – a márciusi referendum baljós kimenetelével mit sem törődve – a népszavazást a magánbiztosítókat (ha csupán kisebbségi tulajdonosként is) beengedő törvényért, hátha ezúttal másként alakul, ám egy partnerpárt mégsem buzdíthat politikai öngyilkosság megkockáztatására. Ha korábban nem tudták volna a szabad demokrata vezetők, március elején megbizonyosodhattak a régi igazságról: a népszavazás tényleg a populizmusnak kedvez, s a „nem” mellett soha sehol nem sikerül hathatósan mozgósítani, mert az elutasítók zöme egyszerűen távol marad. Vagyis ismét borítékolható vereségbe próbálnák, ha jóhiszeműen is, belehajszolni a nagyobbik kormánypártot. Avagy ennyire fontos volna a magánbiztosítók előtt megnyitni az utat, s ha igen, ugyan miért?! Az egészségügyi kassza egyelőre egyensúlyban.
Bizonyára bosszantó volt hallani a (szavait sajna szintén meg nem válogató) kormányfőtől az utalást a „reformblablára”, de elárulhatom, hogy a nagyobbik partner köreiben régóta zokon vették az ismétlődő kókai kioktatásokat, s kivált a kifejezett koalíciós zsarolást. Most pedig értetlenül álmélkodnak a realitásokat semmibe vevő liberális számonkérésen, hiszen a szocialisták az egészségbiztosítási törvény kétszeri, majdnem egyhangú megszavazásakor (és a saját soraikból hangzó figyelmeztetésekkel nem törődve) talán mégis bizonyították reformelkötelezettségüket. Ellenben e törvény makacs erőltetői aligha bizonyították politikai realitásérzéküket. S kicsit nevetséges az új keletű vád, amely a kudarcot a „visszahúzó” szocia-listák nyakába szeretné varrni (ebben némely liberális közírók nagy művészek: talán már magukkal is elhitették, hogy a koalíció 1998-as bukását nem a szabad demokrata szavazótábor majd kétharmadának elvesztése okozta, hanem Horn néhány meggondolatlan megjegyzése). Bátorkodom megjegyezni, hogy a mindenhonnan hangzó jobboldali harsogás közepette a szalonkomcsizás is visszás.
S teljesen feleslegesen fordítja egymással szembe a baloldaliakat és liberálisokat, akik – majdnem azt mondtam: Kóka berobbanásáig – egészen jól tudtak együttműködni, helyi szinteken még jobban is, mint a nagypolitikában. Szabadjon kételkednem abban, hogy a rendszerváltáskori szociszidalmazás a bő másfél évtizedes, s alapjában sikeres közös politizálás után is hasznot hozóan felújítható. Szerintem nagyon téved, aki ettől remél szavazókat viszszacsábítani: nincs igazán tisztában a „liberális” megjelölés – természetesen igaztalanul és a jobboldal megbocsáthatatlan bűne folytán – mára kialakult társadalmi felfogásával. Ami különben nemcsak nálunk vált stigmává: az egyébként liberálisnak tekintett, s amúgy hatalmas amerikai demokrata párt most éppen attól retteg, hogy új kedvencére rásütik a nagy L betűt, ami – a korábban hasonlóan járt elnökjelöltjeihez hasonlóan – még a nekik kedvező esztendőben is bukást hozhat. Sajnos az előítéletek szintén a populistáknak kedveznek, s fel nem foghatom, mi végett kell – a kókai sértegetéssel is – a baloldalon is „elterjeszteni” azokat.
Méghozzá oly időkben, amikor a jobboldal alig képes türtőztetni hatalomvágyát, szélsőségesei pedig naponta adnak ízelítőt abból, mi lenne várható, ha valóban szert tennének kétharmados többségre (nem kellene oly hamar megfeledkezni arról, hogyan viselkedett Orbán az aligtöbbség birtokában is, s hogy legelőször – a csurkisták mellé ültetve őket – a liberálisokat kívánta büntetni). Talán mégsem kellene – vélt párt- és elnöki imázsjavítás érdekében – éppen most eljátszani a jéggel vert szőlősgazdát: lássuk, uramisten, mire megyünk ketten! Hogyne, lehet akár élvezni is az elhagyott szocia-
listák vergődését a kisebbségi kormányzásban, kezdve mindjárt a biztosítási törvénnyel, de azt sem hinném, hogy holmi presztízsokokból érdemes lenne a kisebbik pártnak Dugovics Tituszt imitálnia: ha a ciklus második fele másból sem állna, mint egyensúlyozgatásból a bástya szélén, akkor a közös zuhanás végül bizonyosan bekövetkezik. S vajon ki lesz ott a sírjuknál, ki mondja meg, ki voltál?!

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!