Vezérem emlékére

Kritikusan szemlélte a cikkeket, hisz volt összehasonlítási alapja. Legalább tízezer turisztikai anyagot átnézett, mindig elmondta, mi tetszett, mi nem. Meghallgatta az összes rádióműsorom, alig végeztem az Inforádióban, vagy előtte a Kossuthon, Danubiuson, már csörgött is a telefonom. Még az interjúalanyokat is értékelte, elmondta, ki beszél jól, ki kevésbé.
Imádott utazni, repülni. Vadász-pilótaként még déli szomszédaink felett is járt „nem hivatalos úton”, a jugoszláv–magyar összezördülések idején. Aztán lezuhant, mert felrobbant a levegőben a sűrítettlevegő-tartálya. Túlélte, bár a gép a betonhoz vágódott. Felépülése után pilótaként többé nem repülhetett. Előbb a győri vagongyárban dolgozott, mert katona nem akart maradni. Az anyagbeszerzésért felelt. Mesélte, hogy annyira fontos volt a folyamatos termelés, hogy egyszer Horváth Ede emberei még a moziból is kihívatták, mert nem találtak valamilyen lemezt. Később persze meglett, akkoriban nem lehetett nagyon hibázni.
Aztán átkerült a soproni AFIT autófelszerelési vállalathoz, és megnyílt az út külföldre. Anyagellátási vezetőként már Bécsbe járhatott ki tárgyalni. Ilyenkor az egész család lázban égett, hogy vajon Tictacot vagy Milka csokit kapunk-e. Mivel nagybátyám Svájcba disszidált, sokáig még az ötévenkénti útra sem engedték ki a családot. Amikor végre 1978-ban kijutottunk, nővéremnek itthon kellett maradnia. Én azonban láthattam, hogy milyen egy nagyáruház Nyugaton. Megfogadtam, hogy ha nagy leszek, mindenhova elutazom, ahova csak tudok.
    Apukámat legtöbbször magáztam, még akkor is, amikor már filmeket, rádióműsorokat készítettem. Valahogy jobban esett így. Ő volt a Vezér, „Nagyuram”, egy gyerekkori játék kapcsán rajta ragadtak ezek a kifejezések. Nemcsak a cikkek megjelenésekor hívott fel, hanem akkor is be „kellett” jelentkeznem, amikor felszálláshoz készülődött a repülőm. Mégis akkor aggódott a legjobban, amikor itthon voltam – Budapest igen veszélyes tud lenni.
Az volt a vágya, hogy egyszer egy igazi londoni úriemberrel kezet foghasson. Végül elvittem egy londoni meghívásra, és lefotóztam az „aktust”. Erre és a nagy focimecscsek eredményeire mindig emlékezett. Még hetvennyolc évhez közel is megkérdezhettem tőle bármilyen földrajzi kérdést, tudta a választ. Budapest egyik hírhedt kórházába került, erről most nem is tudok írni, mert könnybe lábad a szemem.
 Ezt a számot már nem tudja elolvasni. De még mindig várom a telefont...

Kiss Róbert Richard

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!