Fluctuat et mergitur

 De kaptak a szemrehányásból a franciák is, akik – miként az államfő mondta – „nem dolgoznak eleget”, ismételten ostorozta tehát a 35 órás, a másokénál tényleg lazább munkahetet. S a sorból nem hagyta ki önmagát sem: meakulpázott az elnök, írta az egyik lap, elsősorban – ez is ismerősen cseng – az Elysée-palota kommunikációja miatt, merthogy a polgárokkal nem sikerült megértetni a politikai célokat, másodsorban azért, mert magánélete, vagyis újabb házassága olykor elvette a teret a valódi politikai témáktól. Az ilyen kritikus, a nyilvánosságnak szánt számvetéseknek végül kelléke a fogadkozás is, ami most sem maradt el: „reformálni, változtatni és alkalmazkodni” – továbbra is ez a cél, s akkor a költségvetési egyensúly 2012-re helyre fog állni.
Még az európai mércével mérten nagy államnak mondható Franciaország sem vonhatja ki magát a világtrendek hatása alól, s mennyivel inkább elmondható ez a kis és közepes nagyságú posztszocialista államokról. Annál sajnálatosabb, hogy az elmúlt hónapok magyar közbeszéde erőteljesen beszűkült, s olykor hajlamosak vagyunk a külvilág sok fontos folyamatáról akár elfelejtkezni, miközben egyfolytában önmagunk tengelye körül forgolódunk. Pedig ha többet néznénk kifelé, akkor például elég gyorsan eldönthető lenne az utóbbi hetek visszatérő témája arról, hogy mennyire életképes a kisebbségi kormányzás. Csak ott működött ugyanis, ahol kompromisszumkész politikai kultúra van, és ahol meglehetősen tagolt a parlamenti pártszerkezet – vagyis viszonylag nagyszámú párt képviselője ül a törvényhozásban –, márpedig nálunk egyik feltétel sem adott. Azoknak a véleményét osztom tehát, akik a két évre szánt kisebbségi kormányzást illúziónak gondolják, s dicséretes realitás érzékkel az egyik vezető szocialista politikus is elismerte már ezt. Az ország érdekei felől nézve a stabilitás a legfontosabb – különösen a megint romló világgazdasági környezetben és a tőkebeáramlásra való ráutaltságunk miatt –, márpedig ennek szerintem egyetlen módja kínálkozik, az új választások kiírása, bár tudom, ezzel sokan vitáznak. Pártszempontból érthető ugyan, hogy a volt koalícióban ezt sokan hevesen ellenzik, de ma már nagyon nehezen képzelhető el olyan helyzet, amelyben a tartós stabilitás másként megteremthető lenne. Még azt is megkockáztatom, hogy a népszerűségéből sokat veszített szocialistáknak és a parlamenti túlélésért küzdő szabad demokratáknak nincs különösebb okuk ennek ellenzésére. Akár kisebbségi kormányzás kezdődik, vagy ha valamilyen csoda folytán – de ugye csodák ritkán szoktak történni a politikában – Gyurcsánnyal vagy nélküle, visszaállna a koalíció, a hatalmon lévők mindössze két út között választhatnának: a népszerűség visszaszerzésének a reményében engednek a költségvetési szigorból, s így veszélybe sodorják az egyelőre jól alakuló konvergenciaprogramot. A másik úton haladva, betartják az előírásokat, ami az ország eminens érdeke, csakhogy ez esetben nehezen elkerülhető a további népszerűségvesztés. Számot kellene vetni azzal, hogy a rendszerváltozás utáni magyar politikatörténet ezekben a hónapokban további illúziókkal lett szegényebb. Párizs város jelmondatában az egy éves államfői irányítás után még joggal bízik Sarkozy: fluctuat nec mergitur, vagyis hányódik, hánykolódik, de nem süllyed el. A magyar politika hajójára azonban kissé módosítom az egyébként számottevő jelentésváltozáson átment történelmi címermondatot: fluctuat et mergitur, vagyis hányódik és elsüllyed. Még nem tudni, hogy milyen mélyre, de nagy merülésbe kezdett az SZDSZ, a rendszerváltozás egyik legkövetkezetesebb és legnagyobb pártja; még azt sem tudni, hogy mennyire tűnik el a horizontról, de a korszerű, Brandt és Blair nyomdokain haladó baloldali párt megteremtésének ígéretét ugyancsak elnyelni látszanak a hullámok, pedig a jelenlegi elnöknek jó esélye lett volna erre. Határozott piacgazdasági elkötelezettsége és morális tartású értékválasztása – Nagy Imre hagyatéka a Kádáré helyett – erre predesztinálta volna. Ám nem gyűjtött csapatot maga köré, így hovatovább – politikai értelemben – egyedül maradt. Az uniós tengereken hányódó magyar hajóból kidobható az az elgondolás is, hogy a csatlakozók közép-európai csapatában az élen vagyunk, ezt a vágyálmot bizony hosszabb időre hullámsírba helyezhetjük. Persze maga a hajó nem süllyed el, hiszen az is igaz, hogy történelmünknek kevés olyan periódusa volt, amely a maihoz foghatóan kedvező, hiszen tagjai vagyunk a világ egyik legfejlettebb államközösségének, biztonságpolitikai és gazdasági értelemben egyaránt. Vagyis rajtunk áll, hogy ránk erőltetett kényszerek nélkül megleljük az alkalmazkodás(ok) legelőnyösebb) módját. Így lesz-e?
Úgy gondolom, csak akkor, ha a politikai elit levonja az elmúlt két év legfőbb tanulságát. Azzal ugyanis semmi sem lesz elintézve, ha a jobboldal – a váltógazdálkodás értelemszerű fejleményeként – hat, hét vagy nyolc év után átveszi a kormányzást. Nem jön Weimar, de persze a jobboldal világosabbá tehetné, hogy el- és megveti a szélsőjobb sokakat joggal riasztó megnyilvánulásait. S jó lenne, ha politikai programjuk részleteit megismerhetmé a közvélemény. Igaz, bármilyen is a program, bizonyosan nem lesz Kánaán, hiszen egy perc alatt rájönnek majd a mai hangoskodók arra, hogy eladósodottságunk és az égbe szökő világgazdasági árak miatt milyen szűkre szabott a mozgásterünk, s ha a helyzet így marad, a tényleges változtatásoknak a majdani ellenzék éppen olyan kétségbe esett elszántsággal állhat ellen, mint ahogyan ők az elmúlt években tették, sokszor álságosan és elképesztő populizmussal. Nem mintha a kormányon lévők nem követtek el volna tömérdek gazdaságpolitikai hibát. Ám úgy gondolom, hogy a népszavazás kierőszakolása csak következménye volt a sokszor hiszterizált szembenállásnak, s annak, hogy a baloldal végül nem tudott kilépni az őszödi beszéd árnyékából; a mából visszanézve, még az is fölvethető, hogy a szerintem politikailag alaposan elhibázott szónoklat után érdemes volt-e a frakciónak ragaszkodnia a pártelnök-kormányfő személyéhez. De a „mi lett volna, ha” helyett érdemesebb a jövőbe pillantani: a két év vitán felül azt bizonyította, hogy zsákutcába visz a gyűlölködő szembenállás. A Rubicon hasábjain Győrffy Dóra világos érveléssel bizonyítja, hogy a bizalmatlanság terhe nyomasztóan hat a magyar gazdaság fölzárkózási kísérleteire. Nincs életképes hosszú távú stratégiánk, mégpedig a rendszerváltozás óta nincs, amihez azonban elkerülhetetlen szembenálló pártok megállapodása, szót értése. Sok más, a magyarral nem párhuzamba állítható tényező mellett a kelta tigris nagy ugrását az előzte meg, hogy az ír pártok a nyolcvanas évtizedben képesek voltak a megegyezésre. De amikor a kilencvenes évtized elején összeomlani látszott az évtizedekig tartó svéd csoda, a megszorító csomagokat a kormány az ellenzékkel együttműködve fogadtatta el. Hasonló példák sorolhatók a nyugat-európai politikai gyakorlatból, igaz, a mentalitás nem változtatható meg olyan hirtelen, mint a politikai klíma egy esetleges stratégiai kompromisszummal; az említett folyóiratban Romsics professzor mások mellett Kodolányi Jánost idézi, aki hat-hét évtizede írt a finnek simulékonyságáról, alkalmazkodó képességéről, de arról is, hogy megbízhatók és becsületesek, amit szembeállított „a magyarok gyakran inkorrekt üzleti magatartásával”. Kikezdte az idő Kodolányi megállapítását? – nem mernék erre nemet mondani, ami azonban csak aláhúzza a politikai elit felelősségét.
 Ha a versengő pártok képesek lesznek leülni és megegyezni gazdaságról, fejlesztésről, iskoláról, egészségügyről, romakérdésről – a sor nagyon sokáig folytatható –, akkor elcsitulhat a háborgó tenger a magyar hajó alatt. Addig egyre-másra dobálhatjuk ki kacattá vált illúzióinkat.

Martin József 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!