Sokat tudunk a köszönésekről
A köszönések használatának szinkrón vizsgálatával már P. Thewrewk Emil is foglalkozott, aki 1897-ben felsorolja az udvariasság frazeológiáját, s a 7-es pontban említi meg az „üdvözlő frázisokat”.
Önálló monográfiában először Kertész Manó tekintette át az udvariassági formákat. Elsősorban a saját tapasztalataira hagyatkozott, és az úr-szolga viszonyból eredeztette az üdvözlési formák jó részét. Jelentősebb szintézisnek tekinthető még Ladó János, Sinor Dénes, Éder Zoltán, valamint Bíró Ágnes és Tolcsvai Nagy Gábor munkája. Sinor Dénes a két világháború között használt udvariassági formákat tekinti át. Leírja a köszönések típusait, elemzi a használatukat. A köszönésformákkal kapcsolatos munkák közül erre is jellemző, hogy elsősorban saját élményekre hagyatkozik, és ezek alkotják a kutatás alapját. Ezért keletkezhetnek olyan ellentmondások, hogy míg Sinor Dénes szerint kezeit csókolom, vagy kezícsókolom köszönéssel üdvözölték a cselédeket is, addig Del Medico Imre a Históriában ennek pont az ellenkezőjét írja: „Kezicsókolommal csak annak köszöntünk – követve a felnőttek példáját –, aki úrinő volt. Soha, senki nem mondta nekünk, hogy pl. a szakácsnőnek, a szobalánynak ne mondjunk kezicsókolomot. Mégis az volt a természetes, hogy őket jó napot!-tal, jó estét!-tel, jó reggelt!-tel köszöntöttük. Ők is elcsodálkoztak volna akkor, ha akár a család férfitagjai, akár férfivendégei kezicsókolomot mondtak volna. Házmesternőnek, bolti eladónak sem járt ki a kezicsókolom”. Nyilván az egyéni élmények különbözőségeiből fakadnak az ellentmondások. Ladó János az ötvenes évek köszönéseit és megszólításait tekintette át. Éder Zoltán a Nyelvművelő Kézikönyv köszönésformákról szóló fejezetében taglalja az udvariassági formák használatát, eredetét. A Nyelvi illemtan megállapítja, hogy a köszönésformák elsősorban a beszélt nyelvekben jelennek meg, a közvetlen társas érintkezés során – nyilván ez szinkrón állapotot tükröző kijelentés. Bíró Ágnes és Tolcsvai Nagy Gábor külön elemzi a családban használt, a barátok, ismerősök közötti, a bölcsődében, óvodában, iskolában előforduló, a munkahelyi és a hivatali köszönéseket. Kitér az egyéb helyzetekre, például a nyilvános szereplésre is, és megemlíti a köszönést kísérő vagy helyettesítő magatartáselemeket. Szemiotikai megközelítésben tárgyalja a köszönéseket R. Hidasi Judit és Papp György. Főleg a nyelvművelőknek köszönhetően számtalan kisebb-nagyobb cikk és tanulmány is megjelent e témakörből, sőt, 1981-ben a magyar nyelv hetének központi kérdése a köszönések és megszólítások problematikája volt. Különösen fontosak a köszönésformákkal kapcsolatos irodalom áttekintésekor Balázs Géza fatikus (kapcsolatra utaló) nyelvi elemekkel foglalkozó munkái. A Nyelvtudományi Értekezések sorozatban megjelent tanulmányában néprajzi ihletettséggel, a rokon- és határtudományok szempontjait is figyelembe véve elemzi a kapcsolatra utaló formákat.
Továbbra is várom üzeneteiket a szerkesztőségbe, vagy az editor@mediacom.hu címre. A levelekre lehetőleg írják rá: „Nyelvelő”. Kiss Róbert Richard
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!