A Japánban nemrég befejeződött Divízió 1-es jégkorong-világbajnokság legjobb csatára, Palkovics Krisztián volt, aki társaival együtt történelmi sikert aratott azzal, hogy a magyar válogatott kiharcolta az A-csoportba jutást. Ez azt jelenti, hogy a magyar együttes a világ elitjéhez csatlakozott. Ez a siker olyan folyamatokat indíthat el, amely még népszerűbbé teheti hazánkban a 21. században a 21. század sportjának tartott hokit. Krisztián 1992-ben szerepelt először a válogatottban, és 16 év elteltével teljesült az álma.
– Hétévesen mentem először a jégpályára Ocskay Gábor bácsi invitálására, ő beszélte rá szüleimet, hogy jégkorongozzak. Ennek 25 éve már.
Tudott korcsolyázni?
– Nem, és eleinte csak a botra támaszkodtam, hogy ne essek el a jégen. De hamar megszerettem ezt a kemény játékot, mert bizony gyerekkorunkban sem lehetett elmondani, hogy a korongozás a kisasszonyok sportja.
Rögtön kitűnt, hogy jó volt a választás?
– Szerencsémre igen, mert hamar megtanultam korizni, s kiderült, hogy gyors vagyok a jégen, és érzem a kaput.
Mikor szerepelt először a válogatottban?
– Arra 1992-ben került sor, a bolgárok ellen mutatkoztam be a nemzeti csapatban.
Hányszor szerepelt eddig a címeres mezben?
– Közel járok már a 200-hoz.
Hitte volna valaha, hogy egyszer az A csoportban fog játszani?
– Amióta válogatott vagyok, és nemcsak én, hanem minden társam azért dolgozott, hogy ezt egyszer elérjük.
Egyszer már majdnem sikerült.
– Való igaz, a Székesfehérvárott rendezett vébén az utolsó meccsen maradtunk alul a dánokkal szemben.
Most is az utolsó meccs döntött Japánban.
– Valóban, életem talán eddigi legemlékezetesebb meccsét vívtam az ukránok ellen, mert ha ők nyernek, ők lépnek tovább, ha mi, akkor teljesül az az álom, amiért mindnyájan küzdöttünk.
Sokadszor említi a mindnyájunkat.
– Mert mást nem mondhatok, ez a győzelem mindnyájunk sikere, mivel nálunk olyan a csapategység, amilyenre úgy gondolom, kevés sportágban van példa. Mi évek óta együtt játszunk, együtt küzdünk, és ismerjük minden gondolatát a másiknak.
Ha visszanéz 25 éves pályafutására, akad-e olyan gól, amelyet soha nem fog elfelejteni?
– Hála istennek több alkalommal is értem el sorsdöntő találatot, de most a vébén az ukránoknak lőtt gólom a legkedvesebb. Nemcsak azért, mert növeltük velük szemben az előnyünket, hanem szinte „felfűztem” az egész ukrán hátvédsort.
Aki látta a mostani meccseket, és a korábbi találkozókat, azoknak feltűnt, hogy rendkívül gyors a pályán. Eggyel feljebb, az A osztályban is fel tudja venni a versenyt az ottani védőkkel?
– Akik az alsóbb régiókba tartoznak, azokkal úgy érzem, igen. Habár már nem tartozom a fiatalok közé, még nem kopott meg a gyorsaságom, s az is rengeteget számít, ha az ember jól cselez.
Eljutottunk az A osztályhoz. Milyen esélyt lát arra, hogy megmaradjunk a legjobbak között?
– Ezt kettéválasztanám. A legjobbak közé nem tudunk bejutni, de az A csoportban szereplő együttesek között akad négy-öt olyan csapat, amellyel fel tudjuk venni a küzdelmet, gondolok itt a norvégokra, a szlovénokra, a franciákra, az olaszokra, és van sanszunk akár az osztrákokkal szemben is.
Ausztriát említette. Csapatával, a Volánnal idén részt vett az ottani bajnokságban. Tudtak abból hasznosítani valamit a mostani világbajnokságon?
– Természetesen. Nagyon erős a sógorok bajnoki csatája, és ami még ennél is lényegesebb, sorozatmeccseken vettünk részt, amely teljes energiát és komoly fizikai felkészülést kívánt, ha csak azt említem, hogy 42 meccset játszottunk az ottani bajnokságban, nem is beszélve a hazai találkozókról, akkor kemény alapot kaptunk a vébé előtt.
Nem először választották meg a világbajnokság legjobb csatárának. Milyen érzés egy ilyen trófeát birtokolni?
– Ahhoz, hogy valaki a legjobb csatár legyen, nem elég az egyéni kvalitás, ahhoz a társak segítsége is szükséges. Nos én megkaptam tőlük, vagyis jórészben az ő érdemük az, amit elértem.
Korábban többször lehetett hallani arról, hogy külföldre igazol. Mi igaz ebből?
– Valóban, többször szóba került, hogy külföldre szerződöm, és most a vébé után több megkeresésem volt, hogy szívesen látnának a soraikban, de konkrét ajánlatról még nem tudok beszámolni. Ám az hízelgő, hogy pár nappal a vébé után rögtön szóba került a nevem.
Negyedszázada van a jégen, 16 éve válogatott. Hogy lehet ezt összeegyeztetni a családi élettel?
– Egy olyan társsal, aki ezt nemcsak elviseli, de segíti is. Mert én a feleségemtől minden támogatást megkapok ahhoz, hogy helyt tudjak állni a jégen.
És ha van szabadideje, azt mivel tölti?
– Nagyon kevés az az idő, amikor nem a csapattal vagyok, most egy hónap szabadságot kaptunk, és ezt tényleg a családra, meg a barátokra fordítom.
Hogyan látja a magyar utánpótlás helyzetét?
– Hála istennek az utóbbi időben egyre több jégpálya épült Magyarországon, és a különböző vidéki városokban nagy az érdeklődés a hoki iránt. Úgy ítélem meg, hogy mostani sikerünk még inkább elősegíti, hogy a gyerekek ezt a csodálatos férfias sportágat válasszák.
Az idősebb korosztály még emlékszik arra, hogy az 50-es évek végén, s a 60-as évek elején mindig telt ház előtt, csaknem tízezer ember figyelme mellett vívták a nagy rangadókat a Kisstadionban. Most mi a helyzet?
– Ilyen befogadású jégpályánk nincsen. És én is csak hallomásból ismerem a Dózsa–Fradi rangadók hangulatát, de egy biztos, hogy óriásit javulna a sportág színvonala, ha a fővárosban két-három olyan csapat akadna, amely megüti azt a mércét, amely egy rangadóhoz szükséges. És ez nemcsak a pesti szurkolóknak, hanem az egész sportágnak jót tenne.
Fluck Miklós
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!