Ungvári Miklós cselgáncsozik, motorozik és lovagol

Mikor és miként jutott eszébe az, hogy cselgáncsozó legyen?
– Kimondani is sok, 19 évvel ezelőtt mentem le először a cselgáncsterembe, és ott Bíró Tamástól tanultam meg a sportág alapjait, ekkor nem egészen tízéves voltam.
Miért választotta a cselgáncsot? Szülői ráhatással, vagy önként?
– Is-is. Eleven, mondhatni, örökmozgó gyerek voltam, és energiáim levezetésére a szüleim úgy gondolták, hogy a cselgáncs lenne az a sportág, amely nekem a legmegfelelőbb, habár én a bokszon is gondolkodtam és hosszabb  távon a krosszmotorozáson, sőt a lovaglás is nagyon tetszett. Igazuk lett, hamar megtanultam a fegyelmet, és azt, hogy tisztelni kell az ellenfeleket.
Rögtön kitűnt, hogy jó volt a választás?
– Eleinte csak a háziversenyeken indultam, és edzőim véleménye szerint volt bennem némi szikra.
Említette, hogy gondolkodott a motorozáson, meg a lovagláson.
– Ez valóban így volt, de erre hosszú éveket kellett várnom, mostanában tudom csak kiélni ezen szenvedélyemet, imádok lovagolni, és  van egy enduromotorom, azzal szeretek hegyen-völgyön száguldozni.
Mind a két hobbija veszélyes, ahol nagyot lehet esni.
– A cselgáncs jó alapiskola volt ehhez, mert bizony mind a két sportágban többször előfordult, hogy megismerkedtem az anyafölddel.
Nem veszélyes az ilyen hobbi egy olyan sportolónak, aki az olimpiára vagy éppen valamilyen világversenyre készül?
– Természetesen veszélyes, de melyik sportág nem az, mert bizony a dzsúdóban is nagyot lehet esni.
A családban akadt vagy akad még valaki, aki sportolt, mielőtt  ismert lett az Ungvári név?
– Sem édesapám, sem édesanyám nem volt profi sportoló, de igen kedvelték a mozgást. Ám mostanra igazi sportcsalád lett a mienk, mert négy nővérem közül többen űztek különböző sportokat, ha nem is válogatott szinten, öt öcsém közül azonban többen kiváló eredményekkel büszkélkedhetnek, az egyikük, András kiváló birkózó volt, aki korosztályos bajnokságokat is nyert, ám ő most szó szerint a lovaglásra nyergelt át. Másik két öcsém pedig az én sportágamat, a cselgáncsot űzi, Zoltán most  már inkább tanul, mint gáncsoskodik. A fiatalabb tesóm, Attila pedig hamarosan idehaza a legjobbak közé fog számítani a tatamin.
Öccsével tehát azonos sportágat űznek. Találkoztak már egymással aküzdőtéren?
– Szinte minden nap megmérkőzünk az edzéseken, ő egy súlycsoporttal feljebb versenyez, mint én, de a tavalyi bajnokságon családi csata volt a bajnoki aranyért: Attilával mérkőztem a 66 kilósok között, és talán a rutinom, meg az ő idősebb iráni tisztelete is szerepet játszott abban, hogy én állhattam fel a dobogó legfelső fokára.
Hogyan ítéli meg a nemzetközi mezőnyt így, az olimpia előtt?
– Egy-egy világversenyen, ahol nincs limitálva az indulók létszáma, talán a legnépesebb súlycsoport, amelyben versenyzem. És ma már nincs könnyű ellenfél, mert igen cseles sportág  a mienk, itt egy rossz mozdulat elegendő ahhoz, hogy egy győztesnek tűnő meccs vesztessé alakuljon. Hogy csak egy példát említsek, a mostani Eb döntőjében egy pillanatnyi kihagyásom elég volt ahhoz, hogy arany helyett ezüstöt akasszanak a nyakamba.
Az olimpián viszont limitálva van a létszám. Akad-e önök között olyan, aki abszolút esélyes?
– Erre nagyon nehéz válaszolni, mert nagyon nagy nevek akadnak szinte minden súlycsoportban, olimpiai-, világ- és Európa-bajnokok, de azt, hogy közülük valaki előre győztesnek legyen kikiáltva, olyan nincs. Mert azok közül, akik kiharcolták a pekingi részvételt, bárki az élen végezhet. De ez nemcsak az én súlycsoportomra jellemző.
Azokban a sportágakban, amelyekben adott testsúlyt kell hozni, nagyon oda kell figyelni az étkezésre?
– Természetesen, és ez alól én sem vagyok kivétel, mert ki nem szeret enni? Nos rajtam nem egyszer jó 5 kiló plusz is akad, de szerencsémre könnyen sikerül megszabadulnom a feleslegtől.
Azon nem gondolkodott még, ha ilyen problémái vannak, hogy egy súlycsoporttal feljebb lépjen?
– Főleg mostanában nem, mert abban a súlycsoportban versenyez immár öcsém, Attila. És higgye el, nem jó a családi perpatvar, mert akkor az egyikünk elütheti a másikat egy világversenyen való részvételtől.
Volt már Európa-bajnok, Európa-bajnoki helyezett, világbajnoki harmadik, most az Eb előtt, ha valaki azt mondja, hogy ezüstérmes lesz, elégedett lett volna?
– Természetesen, sőt egy bronzzal is megelégedtem volna, mert hosszabb időt kellett kihagynom ujjsérülés miatt, és még attól is tartottam, hogy ez kiújulhat a versenyen. Tehát a válaszom, még egyszer, igen.
Arról már szó volt, hogy mi a hobbija, lovagol, motorozik. Ezen felül akad-e még olyan kikapcsolódási forma, amelyet szívesen csinál?
– A cselgáncs teljes embert követel, napi két edzéssel, amely bizony igencsak kifáraszt, ilyenkor szívesen hallgatok zenét. Ám minden fáradságot feledek, ha a barátok wakeboardozni hívnak.
Ezek szerint minden olyan sportággal kacérkodik, amely veszélyes?
 – Egy valamit még ki szeretnék probálni, méghozzá az ejtőernyőzést.
Mi volt az első olyan eredménye, amely után azt mondta, hogy érdemes volt belevágnia a dzsúdóba?
– Talán a junior Európa-bajnokság, ahol 1999-ben az ötödik lettem. És a szekerem, akarom mondani a vonatom akkor kezdett igazán menni, amikor a vasutas Európa-bajnokságot megnyertem. Ez magabiztossá tett és talán ennek is köszönhetően 2002-ben első lettem, Mariborban, a felnőtt Eb-n. Ekkor döbbentem rá, senkitől sem szabad megijedni a tatamin, és azóta is ez a irányadó nálam.
Mivel lenne elégedett Pekingben?
– A mostani lesz a második olimpiai részvételem, és szeretném elfeledni az athéni játékokat, ahol semmi nem sikerült, és nem úgy szerepeltem, ahogy azt elvártam, és tőlem elvárták. Amint azt már említettem, hallatlanul kiegyensúlyozott a mezőny, s ennek ismeretében boldog  lennék, ha a dobogóra tudnék állni.

Fluck Miklós

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!