Politikai bűnt követ el, aki hidakat éget fel

l Először nem a minisztert, hanem a szocialista párt alelnökét kérdezem: van-e kiút ebből a kátyúból?
– Meggyőződésem, hogy van. Ez nemcsak kincstári optimizmus, hanem a realitások is adják az alapot e kijelentéshez. Két szükséges és nagyon nehéz év van mögöttünk, amikor népszerűtlen döntéseket kellett hoznunk, s azok hatása törvényszerű. A meghozott intézkedéseknek ugyanakkor van egy másik vetülete is: megteremtik a tényleges alapot egy egészségesen gondolkodó és fejlődő gazdasághoz. Vagyis nem egy politikusi megerőszakolásból származó és később károkat okozó beavatkozáshoz, hanem sokkal inkább egy természetes gazdasági növekedéshez. A most elkezdődő önálló szocialista kormányzásnak éppen ez a tétje: úgy kell végigcsinálnunk, hogy az emberek számára az eredmények jelentkezésekor is érezhetően az legyen jobb, hogy a szocialista párt van kormányon. Ez jelentheti a későbbi siker esélyét is.
l Visszatekintve erre a két évre, mit rontottak el? Mit kellett volna másként csinálni?
– Azt látom nemzetközi összehasonlításból is – és ezt az önök újságának különösképpen szívesen mondom, hiszen mindig nemzetközi kitekintést, párhuzamokat, viszonyrendszereket is elemez –, hogy mindenütt, ahol megszorítások és reformok együtt járnak – akár az én szakterületemen, akár általában –, az nemcsak népszerűségvesztéshez vezet, hanem annak a magyarázatához is, hogy a szükséges reformokat nem sikerült elég jól elmondani. Néhány nappal ezelőtt Sarkozy francia elnök mondta ezt az Elysée-palotában. Körülbelül ott tart egy év után a népszerűségében, ahova mi két év alatt jutottunk. Biztos, hogy van egy tartalmi oldala és kérdéses az ütem-
érzék is. Hogy vajon azokat az intézkedéseket, amelyeket a koalíciós kormány tett, azt a megfelelő időpontban, megfelelő ütemezéssel és a hatásait is pontosan fölmérve tette-e? Egyébként az irányával, hogy az országban egy valóban kezelhető költségvetési hiány és gazdasági szerkezet jöjjön ismét létre, ezzel most is egyetértek. Hogy európai uniós kritériumokat teljesítsünk, más tekintetben pedig a magyar gazdaságot letérítsük a 2001 óta tartó egészségtelen változási pályáról.
l Mivel nem ért egyet?
– Nyilván voltak olyan viták és olyan intézkedések, amelyek önmagukból kiragadva megkérdőjelezhetetlenül helyesek, ám ott és akkor az ütemezés tekintetében nem voltak eredményesek. A politikát is az eredményesség értékeli. Persze vannak olyan dolgok, amelyekre hosszú távon másként fog majd gondolni a magyar társadalom, de biztos, hogy egymással párhuzamosan haladó különböző változásokat nem tárcánként kell nézni, nem szakterületenként, hanem ahogyan az egyes emberre hat. Mert az emberek nem minisztériumokban, tárcákban, irányokban gondolkodnak, hanem a változások érintik a hétköznapi életüket. Mondhatnám: sokat markoltunk, s hogy mennyit fogtunk, ez még nem derült ki, mert ennek a meccsnek nincsen vége. Félidőben vagyunk. S ez a politika tekintetében messze nem azt jelenti, hogy ennek az eredménynek a kétszerese az, ami a végeredmény, de kétségkívül egy önálló baloldali kormányzás, még ha kisebbségi is, nyújt egyfajta karakteralkotó lehetőséget. Más tekintetben érteni kell a számok nyelvén. A parlamenti matematika kegyetlen. Az nem lelkesedésből áll össze, ezért én annak vagyok a híve, hogy minél biztonságosabb kormányzást tudjunk kialakítani.
l Vagyis helyre kéne állítani a koalíciót?
– Úgy gondolom, a koalíció nem helyreállítható, de arra szükség van, hogy ajtókat ne csapjunk be, és ebben a helyzetben hidakat ne égessünk fel. Azok közé tartozom, akik mindig az értelmi, racionális és az érzelmi politizálás harmóniáját vallották, a szocialista pártba én hoztam be a „szerethető párt” kifejezést, mert az emberek egyszerre éreznek és gondolkodnak. Az értelem és érzelem egysége adja az embert. Most tehát azt gondolom, hogy aki föléget hidakat, az politikai bűnt követ el. Most nem beszélek többről, csak arról, hogy a hidakat meg kell őrizni. Az arra való, hogy alkalom adtán, ha úgy hozza a sors és a lehetőség, akkor át lehessen rajta menni.
l Tehát azt akarja mondani diplomatikusan, hogy a két eddigi koalíciós párt újbóli egymásra találása nem kizárt?
– Hogy milyen formában jön létre együttműködés azért, hogy a jelenlegi kormányzásnak legalább 194 szavazata legyen, arról most korai beszélni. Engem az érdekel, és azt tudom, hogy a parlamentben a törvények, a költségvetés elfogadásához ennyi szavazatra minimum szükség van. Azt gondolom, hogy az önálló szocialista kormányzásnak meg kell mutatnia a lehetőségét és szakmaiságát, és nem mi vagyunk azok, akiknek fel kéne égetnie a hidat maguk mögött.
l Akkor most térjünk át az oktatásra, amelyben a kívülálló kicsit kapkodja a fejét, mert mintha gyökeres változást akarna a miniszter és a tárca, ami a jobboldali ellenzék szerint mindent felforgatna. Tulajdonképpen hol húzódnak itt a frontok?
– Dehogy van szó fölforgatásról. Arról azonban igen, hogy a magyar oktatás színvonalát, a minőség kérdését pártfogolom, és ez vezet érdeksérelmekhez. A kormányunk letett az asztalra egy olyan programot – ez az új tudás programja –, amely a szabad Magyarország történetében a legmodernebb közoktatási program. Abból indul ki, hogy a legkisebb gyermekkortól kezdődően, tehát a 6 éves kort megelőzően is, egészen az egyetemig, a pályaválasztásig kövessük nyomon, segítsük és támogassuk a magyar oktatás ügyét. Ez egy szakértők által kidolgozott és politikusok által együttesen megvitatott program. Én az elmúlt hónapokban az országban sok-sok helyen vidéki és budapesti fórumokon találkoztam a szakmával, és minden parlamenti párttal is egyeztettem. Nem hívtam össze ötpártit, mert úgy látom, hogy ma Magyarországon az ötpárti egyeztetés inkább eredménytelenségre van kárhoztatva. Ötször egy az néha több mint egyszer öt. Úgy érzem, hogy a programunk szakmai részével a valóban a szakmaiságot magáé-nak valló politikus éppúgy egyet tud érteni, mint a politikában jártas szakmai ember, ezért úgy gondolom, hogy a program támogatottsága nagy. Volt olyan javaslat ellenzéki párttól, az MDF és a kereszténydemokraták részéről, amelyet el is fogadtunk. A hétfőn a parlamentnek beterjesztendő törvény módosításában úgy szerepel már, ahogy ők azt javasolták.
l Mindenki arról beszél, hogy az ilyen nagy horderejű reformokat, nemcsak az oktatásban, minél nagyobb nemzeti konszenzussal kéne elérni. Úgy értsem a szavait, hogy legalábbis a szakpolitika szintjén még az ellenzékkel is szót tudnak érteni?
– Általában az egyetértésre törekvő politikának vagyok a híve, és politikusként is – nemcsak az oktatás ügyében – szívesebben választom a tárgyalásokat, mint a fölösleges konfrontációkat. Sem szakmai, sem politikai területen nem találkoztam sehol az Új tudás program teljes elutasításával. Ezt a programot senki – még külön-külön tárgyalva sem – utasította el. Az alapjaival, a felosztásával és azzal, hogy az oktatásügybe igen jelentős mennyiségű forrást hozunk, ezzel mindenki egyetértett, és voltak olyan részkérdések, amelyekben vagy még nem fogalmazták meg a véleményüket, vagy módosították azt. De az utóbbi évek közvitára és politikai vitára szánt programjai közül úgy érzem, ennek a legkedvezőbb a fogadtatása és a legnagyobb a támogatottsága.
l Magyarán optimista, hogy ebből lesz valami?
– Két szinten gondolom, hogy az optimizmusom megalapozott. A program egy meghatározó részéhez törvénymódosítás szükséges: ez az esélyegyenlőség, a deszegreáció kérdés köre. Úgy tapasztaltam az előzetes tárgyalásokon, hogy ennek ma Magyarországon meg van a parlamenti többsége.
l A parlamenti többséget most hogy értsük?
– Abban szinte biztos vagyok, hogy a volt koalíciós pártok egyetértenek, és nem tartom kizártnak, hogy ezen túl egyes képviselők támogatásával is számolhatunk, de hogy a törvényjavaslat még a júniusi parlamenti szezon végi szavazáson többséget nyer, abban bízom. Az előzetes vitákban, amikor még nem volt egyértelmű, hogy szakad a koalíció és kisebbségi kormány lesz, mindenhol azt mondtam, hogy nem titkolt célom, minél nagyobb többséget és minél nagyobb támogatást szerezni ennek a programnak. Félreértések elkerülése végett nemcsak a parlamenti pártokra gondolok. Nyilván kell a törvénymódosításhoz a parlamenti többség. De azért találkoztam a védőnők, az óvónők szervezetén át a kollégiumi  szövetségtől a szakszervezettől a parlamenti pártokig mindenkivel, hogy a klasszikus egyeztetési hármas, amely olyan ritkán valósul meg Magyarországon, a civil, a szakmai és a politikai szféra minél nagyobb részét erről a programról meggyőzzem. Úgy gondolom, sikerült valós támogatást szerezni éppen azáltal, hogy nem egy döntést vittem eléjük, hanem egy olyan javaslatot, amely persze a kormány ajánlata, a kormány által elfogadott, részletekben kidolgozott program, de nem csupán bejelenteni jöttem hozzájuk.
l A tandíj ügyben is elég komoly konszenzust tudott elérni, a rektorok támogatták, s ha jól emlékszem, a hallgatók is belenyugodtak, aztán a népszavazás egyszerűen elvetette. Ez nem egy tanulság, hogy hiába ér el bármit az egyeztetésekkel, ha valamilyen politikai érdek szembe helyezkedik vele?
– Kétségkívül tanulság. Meg az is, hogy egyébként az ország érdeke, az oktatás érdeke: hogyan függ össze, s hogyan nem függ össze a napi aktuális érdekekkel. Egy olyan nyitott világban, amelynek szerencsére és a saját akaratunkból részesei vagyunk, a színvonal a meghatározó. A miénk egy tehetséges nemzet. Nekünk egyébként is a színvonal versenye kedvez. Ha a tehetség, a kreativitás, a gondolkodás szellemessége, az újítás képessége a mérce, akkor nekünk ez kedvező.
l De hogyan lehet elérni az oktatásban, hogy az országban létező tehetségek jussanak érvényre a helyzeti előnyökkel szemben?
– Ez a legnagyobb kihívás. A tehetség természetesen nem, illetve nem feltétlenül oda születik, ahol pénz van. A tehetség kibontásához kell anyagi forrás és összefogás. E tekintetben büszkén mondhatok olyasmit, amit mintha a mai Magyarország kevésbé akarna tudomásul venni: sikerült létrehozni a tehetséggondozás modern programját, amelyben teljes egyetértés van a szakmai szervezet, a tehetséggondozás szervezetei  és a politika között. Ez a nemzeti tehetséggondozás, a magyar Géniusz program része ennek az előbb elmondott ügynek. Ámde az oktatásügy nem olyan, mint a tőzsde, ahol tíz órakor megteszem a tétet és tizenegy órakor látom, hogy mennyire vagyok sikeres. Az oktatásügy hosszú távú befektetés, s legalább két-három tanévnek el kell telnie ahhoz, hogy az eredmények megmutatkozzanak. Most decemberben – hosszú évek óta először – született olyan jelentés a magyar oktatásügy egy részéről, a hagyományos értelemben vett általános iskola alsó tagozatáról, amire egyébként a világ fölkapta a fejét. Ausztriában napilapok cikkeztek erről. A Bostonban kiadott jelentés a tízéves gyermekek alapkészségeit, de leginkább olvasáskészségét vizsgálta a világon. Magyarország a 36 vizsgált rendszer közül az ötödik, messze az első csoportban. Saját önmagunkhoz képest is fejlődtünk, hiszen öt évvel ezelőtt volt már egy ilyen felmérés. Tehát jó úton vagyunk. S ezen tovább kell menni, hogy ez később az idősebb diákoknál is megmutatkozhassék. Ennek egyébként nem más a célja, mint éppen a szociális háttérből fakadó különbségek enyhítése és a tehetség érvényre juttatása.
l Nem mindegy, hogy valaki állami támogatással szerezhet diplomát, vagy költségtérítéssel, és nincs igazán átjárás a kettő között. Tulajdonképpen egy-két vizsgának a sikerétől függ az, hogy hosszú évekre rákerül egy pályára.
– Ez a magyar felsőoktatás legnagyobb igazságtalansága. Egy 18 éves korban letett vizsga a későbbi teljesítményedtől, ambíciódtól, eredményeidtől függetlenül a felsőoktatási helyzetedet bebetonozza. Vegyünk két hallgatót, az egyik 18 éves korában az érettségin három ponttal többet ért el, mint a másik, s akkor ő államilag támogatott lett, a kevesebb pontot elérő költségtérítéses. Ha a költségtérítéses hallgató, akit egyébként az egyetemen nem tudsz megkülönböztetni, ugyanolyan órákra jár, ugyanúgy részt vesz, megmutatja szorgalmát, ugyanolyan eredményt ér el, a jelenlegi rendszerben akkor sem kerülhet be az államilag finanszírozott egységbe. Pedig nekünk az lenne az érdekünk, hogy a közös pénzünket azokra fordítsuk, akik a legtehetségesebbek, akik a legjobban teljesítenek.
l Tehát senki se legyen páholyban?
– Ez az, amit a felsőoktatási törvényben megtettünk: idén szeptembertől az átjárhatóság 15 százalékos mértékig lehetővé válik. Én amellett vagyok, hogy ez az átjárhatóság minél nagyobb, akár teljes legyen. Hogy minden hallgató évente teljesítményétől függően kerüljön az államilag támogatott vagy a költségtérítéses kategóriába. Azt nem fogom támogatni, hogy a költségtérítéses képzésben résztvevők száma az államilag finanszírozottak számának kárára bővüljön. De azt igen, hogy a két kategória között az átjárás a mérhető teljesítménytől függően változhassék.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!