Kedves Naplóm!

Először mint parodista szerepeltem a Paulay utcai Thália Színházban, majd amikor felvettek a Színművészeti Főiskolára, az osztályfőnököm lett.
Nemcsak az úgynevezett mesterséget tanította nekünk, hanem sok mindent, ami nem szerepel semmilyen tanrendben. Emberséget, világlátást, humanizmust, szakmai tisztességet. Félévi vizsgák idején éjszakába nyúlón próbáltunk, lelkesen, tehetségesen, görcsösen, tehetségtelenül és néha nagyon éhesen. A Rákóczi út sarkán lévő közértből ő a saját pénzén hozatott fel enni- és innivalót. Mennyi minden múlik egy ilyen gesztuson! Úgy éreztük, apánk helyett apánk, és szakmailag ez az érzés sokáig megmaradt. Büszkék is voltunk rá, hogy mi az ő főiskolai osztályába járunk, hiszen azt már tudtuk, hogy olyan rendezések állnak mögötte, többek között, mint A leláncolt Prométheusz, a II. Richárd, a Mario és a varázsló Latinovitscsal Cipollaként, a Rozsdatemető, a Helytartó, Az ördög és a jóisten vagy a Kalevala. Vártuk, és reménykedtünk, hogy egyszer majd mi is részesei lehetünk hasonló nagy előadásoknak, nemcsak mint nézők, hanem mint igazi, végzett színészek.
A sors úgy hozta, hogy én a Tháliába kerültem, és maradtam 20 évig. Ez a 20 év színházi pályám fele. Az egyik könyvének a dedikációjában ezt írta: „Gálvölgyi Jánosnak, örök tanítványomnak, aki tudja, hogy a hűség jellem kérdése.” Ma is köszönöm, de sajnos mai világunkban mindkettő – színházi nyelven szólva – fogyó kellék.
De visszatérve hozzá. Egy szépnek nem mondható napon az általa irányított Tháliának, stúdiónak, Körszínháznak vége lett. Az események úgy követték egymást, ahogyan a híradófelvételen egy hatalmas toronyház szakemberek által gondosan előkészített felrobbantása, amely maga alá temette a főiskolai rektorságot is. Ilyenkor menekül a szervezet a betegségbe. Nála is ez történt.
Akik sikereiben, dicsőségében sütkéreztek, varázsütésre eltűntek, és többé még egy „Hogy vagy?” erejéig sem kerültek elő. Talán a hála és a jellem is szorosan összefüggő fogalmak. Aztán a felesége – Takács Marika – halála után, kettesben maradva a lányával, az utolsó nagy rendezésébe kezdett. Az „életben kell maradni” színmű próbái közben az égi főrendező azonban az áthelyezéséről döntött, és ez ellen nem lehetett fellebbezni…
A napokban páran tanítványai – nagyon kevesen – néhány percre összejöttünk, mellőzve minden szakmaiságot vagy hivatalos megemlékezést, hogy fejet hajtsunk volt mesterünk emléke előtt. Hogy itt élt, alkotott közöttünk egy csupa nagybetűs művész és ember, azt egyébként senki  nem tartotta fontosnak. Én annak tartom.
Kazimir Károly most lett volna 80 éves…

Gálvölgyi János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!