Latolgatják politikusok és publicisták a hazánkban újdonságnak számító
kisebbségi kormányzás esélyeit, s a többnyire – alighanem okkal –
kételkednek tartósságában.
Még akkor is, ha más pártkombinációval gyakorlatilag képtelenség parlamenti többséget összetákolni, márpedig a felbomlott koalíció két pártjának egyaránt nem érdeke a választások előrehozása népszerűségük jelenlegi mélypontján. Ki időt nyer, a politikában is életet nyerhet, még éppen csak elkezdődött a ciklus második félideje, s – túljutván a megszorítások nagyján – a kormányzat hajója nyugodtabb vizekre ért, vagyis elvben korántsem lehetetlen visszaszerezni akár még a szavazótöbbség bizalmát is. Utóvégre megtörtént ez két esztendeje is, holott az előző ciklus derekán sem adtak volna fabatkát sem a balliberális kormány újraválasztásáért. De vajon van-e reális esély erre most, amikor nem tetemes (a közgazdászok szerint önveszélyesen túlzó) életszínvonal-emelés, hanem – bár sokkal csekélyebb – nadrágszíjmeghúzás nyomán kellene cáfolni az ellenzék immár valamivel hitelesebben hangzó kampányállítását: „roszszabbul élünk”. Ez ugyan még most, jövedelemcsökkentések után sem igaz az ő – saját sajtójukban egekig magasztalt – kormányzásuk időszakához képest, ám az immár a ködbe vész, hat év múltán hiába hivatkoznának a szocialisták a Fidesz sajátos szociálpolitikájára, amely vitathatatlanul a tehetőseknek kedvezett.
Mindenesetre jobb későn, mint soha, a miniszterelnök május elsejei szónoklatában újfent a baloldali értékekre helyezte a hangsúlyt, ami nyilván nem tetszik a „reformok cserbenhagyásán” sajnálkozó (és olykor vádló) liberális szakértőknek és a koalíciót felmondó pártvezetőknek, de ők sohasem voltak híresek politikai realizmusukról (különben a szabad demokraták nem itt tartanának). Csütörtökön most éppen a brit baloldalnak kellett megtapasztalnia, hogy egy demokráciában hasztalan hivatkozni korábbi érdemekre, a szavazók választásokat eldöntő része könnyen átcsábítható, hiába a derékhad kitartása. Nálunk ráadásul maga a törzstábor kezdett elkámpicsorodni, éppen ideje volt a neki tetsző hangot megütni, csak remélheti Gyurcsány, hogy nem késett el vele végleg: egyelőre a közvélemény-kutatások nem igazolták vissza a szocialisták pártértekezletén megtett fordulatot. A két évvel ezelőtti szavazótábor a felére zsugorodott, s csupán velük itt sem lehet választást nyerni. Az elbizonytalanodottak visszahódítása pedig aligha lenne lehetséges pusztán olyan tetszetős programokkal, amelyeknek hozadékát gyaníthatóan a következő kormány fogja besöpörni. S az talán mégsem „osztogatás”, ha nem engednek megkurtítani egy sor szociális támogatást.
Főként olyan helyzetben, amikor a liberálisként indult és száznyolcvanfokos fordulattal jobboldali konzervatívként tetszelgő politikai ellenfél jószerivel bezárná a kört és immár a baloldaliságot is magának vindikálná. Orbánék korántsem csak öncélúan komcsiznak, noha persze azért is: a rendszerváltás idején pártok sora tülekedett a baloldali szavazókért, s azok igazi képviselőit, a szocialistákat sikerült is átmenetileg szűk karanténba szorítani. Kövér sajnálkozik is e heti interjújában, hogy az „utódpárt” a – kiszorításáról szóló – „hallgatólagos alkukat felrúgta”, mert 1992-re „átállt az SZDSZ oldalára, a Demokratikus Chartában” (nekem rémlik, hogy volt ott még egy párt, csak annak immár ez kellemetlen emlék). Ezért próbálja a Fidesz propagandája lankadatlanul elfogadtatni, hogy most „ugyanolyan hatalommal” áll szemben a – felmérések szerint pillanatnyilag, de nem biztos, hogy véglegesen – őt „választó” nagy többség: szeretnék helyreállítani azt a karantént. Pláne, hogy immár nincs számottevő SZDSZ (és hajdani Fidesz), amely azt megnyitná. E cél érdekében mélázik el Orbán május elsején azon, hogy ma éppúgy parlamenti felhatalmazás és társadalmi támogatottság nélküli kormányzás van, mint a kommunista rendszerben volt: bizonyára sietne is lemondani, ha netán az ő kormánya kerülne majd közvélemény-kutatási kátyúba.
S természetesen Kövér is tudja, hogy – az antalli szóhasználattal – szamárságokat beszél, amikor komoran közli: ezeknek „a vérükben van” a diktatórikus késztetés, „fogalmuk sincs a demokráciáról, képtelenek arra, hogy demokratikus módon gondolkodjanak”. Ha így volna, a Fidesz már 1998-ban sem jut hatalomra, hiszen nehéz lett volna annak a komcsi vérnek parancsolni kétharmados többség birtokában! S nyilván vérátömlesztésen estek át az Orbán-kormány exkomcsi miniszterei, meg mindenki, aki pártállami vitézkedés után most a jobboldalon hősködik, utólag kreálva magának ellenzéki múltat. Ám a csábítás e komcsizásra nagy, a megszorítások és gyakran meggondolatlanul erőltetett liberális reformok folytán az igazi baloldaltól elpártolt szavazótömeget valahogyan meg kellene tartani, legalább a választásig. S ezért lenne oly sürgős annak előre hozása bármily érvvel: egy konszolidálni képes kormányzat megint meglepheti a – ciklusok derekán rendre élre került – Fideszt.
Leginkább azzal, ha képes ismét – választásokat nálunk és másutt is bizonyítottan nyerő – nyugodt erőként kormányozni. Mással nem is lehet cáfolni az ellenzéki – jó fideszes szokás szerint elképesztően túlzó – propagandát. E friss kövéridáda szerint „mindenben a rombolás, a lezüllesztés, a destrukció érthető tetten”. Erdélyben úgy fogalmazott, hogy egy „szűk kommunista klikk” van hatalmon, amely tönkretette az országot. E kifejezést naponta tucatjával olvasni a jobboldali médiában. Kedvelt formula az is, hogy a térség éllovasából sereghajtók lettünk, ami néhány fontos mutató esetében sajnos még igaz is, ám attól, hogy más kelet-európaiak nálunk gyorsabb ütemben fejlődnek, még nem előztek meg a gazdaság szintjét tekintve (ahogy mi sem a nyugatiakat, noha a 2006-tal zárult évtizedben náluk – és éppenséggel a legtöbb keletinél is – gyorsabban növekedtünk). Hogyne, ha így folytatnánk, akkor tényleg a fejünkre nőnek, de a pénzügyi stabilizálást követően mi is gyorsulhatunk, ha nem is annyira, amennyire a további reformok sürgetői szeretnék. De egyensúlyt nemcsak az államháztartásban kell teremteni, hanem a politikában is.
Ott pedig sajnos „merénylőkkel” áll szemben a szocialista kormány. No, nem játékpisztolyos részegekkel, hanem azokkal, akik a hatalomvágytól és a jelenleg nekik kedvező helyzettől ittasodtak meg, s nem haboztak – Bauer Tamás találó szavaival – „politikai merényletet” elkövetni a kormányprogramot megtámadó népszavazással, amit „alkotmányos abszurdumként” a taláros testület tett lehetővé. Márpedig a valóságos és a politikai merénylőkkel szemben a megelőző védekezés a hatásos. Semmi értelme makacsul ragaszkodni egy szintén népszavazással megtámadni engedett egészségbiztosítási törvényhez. S már nincs több idő megengedni a népszerűtlen intézkedések luxusát. Miként a kisebbségi kormányzásét sem.
Mert ez a másfél évtized után ismét nekivadult komcsizás, a „diktatúra” folytonos emlegetése még egy célt szolgál: a Fidesz vezérei sejtik, hogy ellenük a legfőbb és a tapasztalatok szerint leghatásosabb választási fegyver éppen a nehezen türtőztetett hatalmi – és hatalmaskodni nem rest – szándékaik leleplezése lehet. Hiszen táboruk vérmesebbjei máris fenekednek, mihez is kezdenének azzal a kétharmados többséggel: tőlük a Horn-ciklus önmegtartóztatására számítani naivitás lenne. E fegyvert szeretnék elővágással semlegesíteni: ha itt, ugye, máris diktatúra van, akkor nehéz lenne Orbán tekintélyuralmi törekvéseivel riogatni. Ez most a „rosszabbul élünk” új változata: „diktatúrában élünk”. Evégett kellene felmelegíteni a rendszerváltást, s ezért emlegeti a házi politológus az elmaradt „elszámoltatás” bepótlását (holott már két évtizede is az volt a buktatója, hogy ugyan ki számoltat el kit, mert nálunk, ellentétben a prágai fordulattal, nem kazánfűtőből lett külügyminiszter, hanem egyetemi dékánból).
A kisebbségi kormányzás folyamatosan táplálja ezt a propagandát. Hiszen már a koalíció két évében is rendre kétségbe vonták a többségi felhatalmazással kormányzók legitimitását (orbáni ravaszkodással: de nem a legalitását). Továbbá Bauer a szombati Népszava-interjújában joggal mondja, hogy a koalíciós szakítás Orbán forgatókönyvébe illett, s a két párt kudarcát reklámozza. „ha ezzel szemben az MSZP és az SZDSZ helyre tudja állítani a koalíciót, akkor teljesen összezavarja a Fidesz számítását és új esélyt kap a 2010-es választásokra”. Hozzátenném: az egyetlen esélyt.
Avar János
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!