Ugye, mi jó barátok vagyunk?

Különösen lélekemelő, ha a „szó elszáll, az írás megmarad” elvének megfelelve a köz számára írásban rögzül a barátság érzülete, mintegy kőbe vésett örök mementójaként egy meghitt viszonynak, bensőséges kapcsolatnak. Ilyenkor nem a barátság privát szféráján van a hangsúly, hanem a nyilvánosságnak szánt vallomáson, amely a barátság intim szféráját tágra nyitja, hogy a köz számára világossá tegyen valamit. Visszaigazolni igyekszik azt, ami a köz szeme láttára zajlik. Közhírré tétetik: barátod vagyok, mert vállalható számomra mindaz, amit a nyilvánosság előtt teszel, írsz, mondasz, s ezt a nagyvilágnak tudtára kívánom adni. Barátságunk nem pusztán privát érzület, hanem a nyilvánosság számára is fontos, közérdeklődésre igényt tartó, s másoknak utat mutató szövetség.
Emlékezetes, hogy nem oly régen (Magyar Hírlap, január 19.) Bayer Zsolt egy cikke fölé – információs többletként – elengedhetetlenül fontosnak tartotta odabiggyeszteni az alábbi eligazító szép üzenetet: „Semjén Zsolt barátomnak sok-sok szeretettel.” A cikk amúgy az ateistákról emlékezett meg, Bayer keresetlen, „nemzeti és keresztény szellemiségű”, himnikus szinonimáit alapul véve „az elvetemültekről”, „a hülyékről”, „a tőrőlmetszett idiótákról”, „a szerencsétlen ostobákról”, „az infantilisekről”, „a neurotikusokról”, „a beteg emberekről”. Mindmáig nem érkezett hír arról, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt teológus végzettségű, önnön kereszténységével úton-útfélen dicsekvő, s feltételezhetően az emberi humánum iránt mélységesen elkötelezett elnöke – ha már egyszer Bayer barátjaként szólíttatott meg – felhívta volna nyilvános tisztelőjének figyelmét némely apróságra, így például arra, hogy a szerző hangneme a humánum alapvető normáival épp úgy szemben áll, mint a II. Vatikáni zsinaton megújult keresztény értékrenddel.
Pedig mesélhetett volna neki a zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciójáról, amely egyenesen kimondta, hogy „a tiszteletet és a szeretetet azokra is ki kell terjesztenünk, akik társadalmi, politikai vagy éppen vallási kérdésekben másként vélekednek, vagy más magatartást tanúsítanak, mint mi. Ha nagyobb emberséggel és szeretettel igyekszünk gondolatviláguk mélyére hatolni, könnyebben kezdhetjük el velük a kérdések megbeszélését.” Ráadásul ugyanez a dokumentum tér ki arra, hogy „az ateizmus több különféle ok származéka”, amelyeket „komolyan meg kell vizsgálni”, s amely okok között említi meg a zsinati atyák által írt s a pápa által jóváhagyott szöveg – rendkívül önkritikus módon – „a bírálatot, amelyet a vallások hívnak ki maguk ellen, sok helyütt elsősorban a keresztény vallások.” Az ateizmus ellenszerét – így a dokumentum – „az egyháznak, illetve tagjainak kifogástalan életétől kell várni”, végezetül a szöveg leszögezi, hogy „ha az egyház teljességgel el is utasítja az ateizmust, mégis őszintén vallja, hogy minden embernek, a hívőknek is, a nem hívőknek is együtt kell működniük, hogy helyes módon épüljön a világ, mindnyájunk közös lakhelye. Az együttműködés viszont nem valósulhat meg őszinte és okos párbeszéd nélkül.” Így aztán nem meglepő, hogy az egyház álláspontja szerint az üdvözülés lehetősége még az ateistáknak is megadatik (az érthetőség kedvéért: Bayer és Semjén – szép reményük szerint – együtt fog üdvözülni a „tőrőlmetszett idiótákkal”, a „hülyékkel” és az „elvetemültekkel”), hiszen Isten minden embernek felajánlotta a kegyelmet, s „még azoktól sem tagadja meg az isteni gondviselés az üdvösségre szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem jutottak el az Isten kifejezett ismeretére, de… iparkodnak becsületesen élni.”
Igaz, a Weisz nénit és Schwarcz bácsit, máskor a pajeszt és a szakállas bácsikat sűrűn emlegető Semjén akkor is feltűnő hallgatásba burkolózott, amikor kenyeres pajtásának embertársairól, az Isten képmására teremtett emberről legfőképp a fekália és a különféle testnedvek jutottak eszébe, továbbá az antiszemitizmus „természetadta” jogossága és megindokolhatósága. A hazai zsidóságért az elmúlt időszakban hevesen aggódó és kezét tördelő Semjén ezúttal idézhette volna barátja okulására II. János Pál 1991-es magyarországi látogatásakor a zsidó közösség képviselőinek elmondott beszédét, amelyben a pápa az antiszemitizmus és a rasszizmus minden formáját „Isten és az emberiség elleni bűnnek” nevezte. Vagy akár a Tanítóhivatal 1998-ban kibocsátott nevezetes dokumentumát (Emlékezzünk: megfontolások a Soáról), amely az antiszemitizmust – Semjén jó barátjának állításával épp ellentétesen – „elfogadhatatlannak” mondja, s hozzáteszi: „lélekben mindnyájan szemiták vagyunk”, továbbá az antiszemitizmust olyan elméletnek tekinti, „amely ellentétben áll mindazzal, amit az egyház folyamatosan tanít az emberi nem egységéről s az összes fajok és népek azonos méltóságáról.”
Igaz, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke akkor sem intette óva kebelbarátját, amikor az az olaszliszkai lincselés legfőbb szociológiai és szociálpszichológiai tanulságát abban láttatta, miszerint cigány gyerekek  elgázolásakor ne álljunk meg, „tapossunk bele a gázba. Akit még elütünk, annak pechje van.” S bizonyára a keresztény antropológia sajátos értelmezéséből fakadóan nem okozott gondot az sem, hogy a cimbora a liberálisokat hol „kicsi, disznószemű szerencsétleneknek”, hol lakonikusan „médiageciknek” becézte, máskor pedig merész és kissé eklektikusnak tűnő történelmi párhuzamában feszített ívet a liberális értelmiség, a spanyol inkvizíció, Savonarola és a homoszexuálisok között, imígyen szólván: „az ő (mármint a liberális értelmiségiek) szellemi inkvizíciójukhoz képest a spanyol inkvizíció egy kócos kis rendetlenség volt, Savonarola pedig egy festett lábkörmű, rózsaszín bőrtangás kis buzi.”
De ha már itt tartunk: olvasom Birtalan Balázs Semjénnek címzett nyílt levelét (Népszabadság, május 5.), amelyből megtudjuk, hogy a KDNP elnöke egy-két évvel ezelőtt még állítólag összekeverte a homoszexualitást a pedofíliával, a melegek jogi helyzetéről mit sem tudott, s előzetes ígérete ellenére szembefordult a melegek jogegyenlőségét (az öröklésjogot, a bejegyzett élettársi kapcsolatot stb.) támogató törvénnyel.
Ami Semjén „igazmondását” és tárgyi felkészültségét illeti, Birtalan Balázs megfigyelései megegyeznek e sorok írójának személyes tapasztalataival. Mindehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a katolikus egyház üdvtörténeti küldetését leginkább az egyházfinanszírozás perspektívájából szemlélő Semjén a teológiai gondolkodás legújabb, épp a melegek megítélésével kapcsolatos nézeteit, gondolatait sem ismeri. Mondjuk George Basil Hume bíboros 17 pontját, amelyben – egyebek között – az egyház súlyos felelősségéről olvashatunk mindazon jogtalanságok ellen folytatott harcban, amelyek a homoszexuálisokat érik a társadalom részéről. Vagy John J. Markey domonkos teológus kijelentését, amely szerint a homoszexuálisok hátrányos megkülönböztetése ellentmond az evangélium szellemének. Esetleg Harald Schützeichelnek, a Freiburgi Katolikus Akadémia professzorának az álláspontját, aki szerint az egyetlen releváns kérdés, ugyanaz, ami a heteroszexuálisoknál, hogy szeretetben vagy szeretetlenül valósul-e meg az együttélés?
Mindenesetre úgy tűnik, Bayer és Semjén barátságának nyilvánosságra tartozó része a kirekesztés követendő példázatának szánt eszmeiségére épül. Az eltérő világnézetű, az eltérő politikai gondolkodású, az eltérő etnikumú, az eltérő vallású vagy épp az eltérő szexuális orientációjú – az ateista, a liberális, a cigány vagy épp a homoszexuális – megvetésére és elutasítására.
Nem tudom, hányan és kik tartoznak még ehhez a meghitt baráti körhöz, de perspektivikusan mindez nem túl kecsegtető az ország jövőjére nézve…

Gábor György 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!