Ars longa&

Mi kései utódok, ráadásul nem is doktorok, csodálva és ámulva nézzük Európa egyik legnevesebb egyetemének faburkolatú termét, ahol az egykori diákok az anatómia nehéz tudományát igyekeztek elsajátítani a magas emelvényen álló professzoroktól. Van-e olyan olasz város, ahol ne lenne tömérdek látnivaló? Nehéz lenne ilyet találni, így aztán semmit sem mondok azzal, hogy az egri Eszterházy Károly Főiskola népes csapata Bolognában is csak kapkodta a fejét, a legtöbbször tán a több stílust is egyesítő Szent Petronius- bazilikában, amelyet a XIV. században kezdtek építeni. A templomcsodák és palazzók között az egészen különlegesre áhítozó emberi szem szükségképpen megakadt a két furcsa ferde tornyon, amelyet két egymással vetélkedő család építtetett. Akkoriban így versengtek, s lám, jövőre immár kilencszáz esztendeje lesz, hogy a csaknem száz méter magas Torre Asinelli „lenéz” a vetélytársra, a nagyjából feleakkora akkora Garisendára, amely azonban jóval nagyobbat dől – valamivel több, mint három métert. Dől, de nem dől el, ami már Dantét is megihlette. Firenze nagy és száműzött szülöttének soraival büszkélkedik a kisebbik torony; itthon a pokolt Vergiliusszal járó Dante Isteni színjátékának 31. énekében rálelek a sorokra Babits örökbecsű fordításában:” „Mint amilyennek látni Garisendát, / hajlása alatt állva, ha fölötte/ egy felhő, hajlásával szembe ment át:/ olyannak látszott Anteus a ködbe/ hajolva mélyen…” Anteus, vagyis a tenger istenének és a föld istennőjének nagy erejű fia, akit azonban legyőzött a mitológiának talán legnagyobb szereplője Herkules, a harcos, a hős, a halhatatlan. A pokolban sínylődő Anteus láttán képzeletbeli sétáján Dante inkább menekülni szeretett volna előle, de a mai turisták főként az árnyékot figyelik, meg odaállnak a torony mellé, hogy hosszan bámulják a csaknem kilencszáz éves építészeti kuriózumot.
De hát a látogatás középpontja persze Firenze, amint a Puccini-opera helyszíne is a virágok nevét őrző meg a forintnak nevet adó város, már gazdag és hatalmas, amikor a nagy vagyonú Buoso Donati halálos ágya körül siránkoznak a rokonok, de nem annyira a megboldogult miatt, hanem azért, hogy mi lesz a hagyatékkal, a malommal, a házakkal, az öszvérekkel, stb. A csavaros eszű és nagyszájú parasztlegény, Gianni Schicci oldja meg a dolgot, miközben az egyik rokon így énekel: „És Firenzének gyümölcsös ifjú fáját / Kerek e földön nézik és csodálják.”
 Hát bizony ezt tettük mi is, Botticelli és Brunelleschi, Giotto és Donatello, no és persze Michelangelo megszámlálhatatlan műalkotásában, a reneszánsz Firenze megannyi építészeti remekében gyönyörködtünk, s itt még inkább kapkodhatta a fejét a látogató, mint Bolognában, hiszen a második világháborúban a hadiszerencse kedvezett az esőzések után piszkos hordalékát sárgán hömpölyögtető, máskor kedves zöldes színben tovairamló Arnó folyó városának. A folyóról most szinte el sem hisszük, hogy 1966-ban az alattunk lévő vagy öt méteres távolságot legyűrve betolakodott a városba, ahol pusztítása nyomát több emléktábla is őrzi. A guelfek és ghibellinek – vagyis a pápa- és a császárpártiak – nagy harcainak, a Mediciek fényes-pénzes hatalmának, Savonarola tisztító dühű prédikációinak és máglyahalálának és még sok minden másnak is helyet adó Firenze az emberi szellem lélegzetelállító műveit mutogatja a tömérdek turistának, akik elviselik a sorban állást a Dóm előtt és az Uffizi mellett, örülnek, ha viszonylag gyorsan bejutnak a Medici-kápolnába, hogy megnézzék Michelangelo szinte megszólaló, allegorikus kőalakjait, s fölkelnek korán, hogy a sorban az első helyet kapva, eredetiben láthassák Dávidot az Akadémián. S még a reneszánsz nagymestere, márványcsodák alkotója, panaszkodik egyik szép szonettjében, mondván, „művészetem gyenge hogy kivájja / a boldogság szobrát ahogy kívánnám”!
Ahogy kívánnám, úgy persze én még kevésbé tudom leírni-elmondani a firenzei élményeket, s kiváltképpen nem a búcsúét, a dombtetőről, ahol bencés szerzetesek gondozzák a mártírhalált halt Szent Minias emlékére, XI. században emelt székesegyházat. A márványintarziás homlokzat és a bizánci mozaikok, a legenda szerint Örményországból származó és Decius császár idején kivégzett keresztény fiatalember szelíd arca és ruhájának szép esésű, halvány rózsaszínű redői – a páratlan látnivalók sora soká folytatható. Nehéz eldönteni, hogy a dombtető templomcsodájával vagy a város látképével, a minket körülölelő toszkán táj szépségeivel teljünk-e be inkább, de hát szerencsére, nem kell itt semmit sem eldönteni, az egész olyan, mint egy káprázat, amibe csak beleremegni lehet.
Pedig minden teljesen valóságos, a busz is, amely már indulna, s megint, sokadszor, igazat adok a mondásnak, „ars longa, vita brevis”. Mintha ez utóbbi, az élet(ünk) folyvást rövidülne, s a másik, a művészet, a szépség birodalma egyre növekednék. (martin)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!