Szent Mihály útjától Lakitelekig

A nyugati világnak ebbe az – eminnen nézve – irigylésre méltó „állandóságába”, amely még az utca- és kávéházneveken is ott tükröződik, benne foglaltatik az is, hogy a változtatás, a dinamizálás, a folyamatos modernizálás  a társadalom működésének szerves részét képezi. Most épp Sarkozy elnöksége alatt hirdették meg a „radikális mentalitásváltás” szükségességét a közkiadások tekintetében: szó van a társadalombiztosítás szigorításáról, a várható utcai tiltakozások ellenére tervezik a szociális modell reformját, s azt, hogy az államcsőd elkerülése és az állami kiadások radikális csökkentése miatt az egészségügyi ellátásért több pénzt kelljen majd fizetni.
Persze az új szelek nem csupán a megszorítások hideg fuvallatát jelentik. Nyugat-Európa dinamizmusának fundamentuma, hogy képes reagálni azokra a kihívásokra, amelyek a mai világot alapjaiban rázkódtatják meg. A meggyökeresedett, jó kétszáz éves koncepciók helyét újfajta gondolkodással váltva fel a new economy, a migráció, a kulturális globalizáció és a kulturális differenciálódás, a civilizatorikus és vallási kihívások vagy éppen a társadalom új szerkezeti egységeinek merőben új modelljeire keresik a választ. 
Mintha Európa keleti fele a Kaczynski ikrekkel, Fico és Slota párosával, avagy a legkülönfélébb radikális, populista és fundamentalista pártjával és népvezérével ott fejezné be a gondolkodást, ahol Európa nyugati fele manapság elkezdi. Amott az alapvető kérdés, hogy a régi tudás a régi beidegződésekkel miként alakítható át a gazdaság, a társadalom, a kultúra vagy éppen a jogalkotás új tudásának új ismereteivé. Emitt egy archaikus és antagonisztikus, hol mocskos komcsikat és népnyúzó kapitalista szörnyeket vizionáló látásmód, hol a valódi problémákat üres metaforákba és semmitmondó általánosságokba (polgárok, emberek, új többség kontra hazát áruló idegenszívűek, népet sarcoló embertelen hatalom) transzponáló szóáradatok. Amott a politikai szervezeteket is magában foglaló, a társadalmi változásokat generáló és társadalmi kontrollt jelentő, az érdeksérelmekre reagáló, amúgy a közhatalommal szembeni civil társadalom. Emitt a konstantinusi státusába, s a trón és oltár nosztalgikus múltidézésébe merevedett egyház, amely egyik pillanatban állásfoglalásaival és direktíváival a legközvetlenebb politikai közszerepre vállalkozik, másik pillanatban azonban – ha érdekei úgy kívánják, mondjuk a diktatúra évtizedeiben betöltött szerepével való szembenézés vonatkozásában – vezetőit nem tekinti közszereplőknek. És ugyancsak emitt az egyes egyházak támogatását élvező, hol a legszélsőségesebb retorikával, hol bibliai és természetjogi alapokra hivatkozó, sok száz éves tanokkal fellépő, társadalmi támogatottság híján inkább virtuális pártocskának mondható fundamentalista kövület.
Ez a múltba révedő délibábos szellemiség kapott szót épp egy hete a lakitelki tanácskozás 20. évfordulóján, amelyen az alapító atyák mellett megjelent az egykori pártállam két emblematikus alakja, valamint a mai jobboldali ellenzék vezére. A múlt zagyva kísértete járta be a különös hangulatú tanácskozást. A jobboldali szellemi elit elemzői „tébolyult pusztításnak” minősítették „a Gyurcsány–Kóka-féle bűnszövetkezet” tevékenységét, „maffiás
államcsínyt” emlegettek, amely „minden ellenállásra jogot ad”, s a kormány politikáját a „rombolás politikájának” nevezve – nagy felkészültséggel és összehasonlító kedvvel – azt egyenesen a „kínai kulturális forradalomhoz” hasonlították. Ráolvasásszerűen újra „idegen szívű, idegen megbízású  gengszterekről” hallhatott a nagyérdemű, akik „megölnek bennünket, páriák leszünk saját földünkön.” Jelentős politikatudományi észrevételek is sorjáztak, például egy politikatörténeti visszatekintésben, amely szerint „nem a szabad demokratákkal, hanem a néppel kellett volna annak idején paktumot kötni”, mintha legalábbis a parlament nem a népképviselet színtere lett volna, s mintha az SZDSZ az akkori közel 20 százalékával nem a nép egy részét jelenítette volna meg, hanem valami mást… De bizonyára az objektív politológusi-tudományos megfigyelés mondatta, hogy a jelenlegi országgyűlés illegitim, s az ellenzéki parlamenti mandátumokhoz nem kéne ragaszkodni, „ez ugyanis egy diktatórikus, velejéig züllött államhatalom fenntartását jelenti.” S az alkotmány és az államjog ismeretének biztos pozíciójából értesülhettünk arról, hogy „egy erősebb köztársasági elnökre lesz szükség”, hogy „egy csalással hatalomra került kormányzatot” el lehessen mozdítani.
Ám a tanácskozás szellemi csúcsteljesítménye az a kiadvány volt, amelynek szerzője kifejezetten erre az alkalomra írta a „Kilábalás forgatókönyve” című elaborátumát, s amelyet aztán a helyszínen vehettek kézbe az erre szomjúhozó résztvevők. Ma már tudjuk, hogy a jobboldal részéről mind a mai napig életben tartott mítosz csupán manipulatív ráfogás, miszerint 1987-ben egy magyar liberális sugallatára, esetleg annak tollából, de egy amerikai újságíró neve alatt a New York Timesban megjelent cikk – a nagyvilág előtt szándékosan befeketítendő és lejáratandó a lakitelki összejövetelt – arról számolt volna be, hogy a húsz évvel ezelőtti konferencia nacionalista és antiszemita lett volna (lásd az e heti És-ben megjelent írást).
Ám a legenda tartósnak bizonyult, s mára „önbeteljesítette” magát. A Kilábalás forgatókönyvének szerzője, Csurka István korábbi rutinzsidózásait is felülmúlva szólt az SZDSZ „liberalizmusba rejtett izraeli és cionista törekvéseiről” és „magyarellenességéről”, s arról, hogy miként törekedtek teljessé tenni „a magyarországi zsidó hegemóniát”. Csurka a „nemzetközi zsidóság érdekeit közvetítő” IMF és a Világbank kiszolgálójának nevezi a hatalmat, emleget „mélymagyar parasztot” és „hígmagyar értelmiségit”, „százszázalékos elcigányosodást” és „cigány–zsidó államtitkárt”, „zsidó vezető klikket”, és a „Lauder-Javne gimnáziumban érettségizetteket”, akik „a jövő emberei”. Olvashatunk Rákosi-Rosenfeld Mátyásról, Apró-Klein Antalról, valamint arról, hogy „Vorosilov elvtárs felesége egy moszkvai zsidó színésznő volt.” Megismerkedhetünk a magyar öntudat és sorskérdés felvállalójával, amely „fajvédő vagy nem, antiszemita vagy nem, plebejus vagy nem, istenhívő vagy nem, de ő a nemzeti ideológia bázisa”, s vele áll szemben a „semmilyen mértékben nem magyar gyökerű Léderer-értelmiség.” Minthogy tehát „élethalálharc” folyik, a megoldás egyértelmű: „a Fidesz-kézben lévő médiumok radikalizálása, központilag vezérelve, egyeztetett módon”, továbbá „elszánt katonák” kellenek és „igen, legyenek az Árpád-sávos zászlók, szálljon ima az égbe, és ha kell, kard, kasza-kapa, kisbalta is kerüljön a kézbe.”
Most akkor ennek a katonás fegyelmezettségnek tudható be a tanácskozásra megérkező Orbán Viktor tiszteletteljes szalutálása a dolgozat szerzőjének, Csurka Istvánnak? Lakitelken mindenesetre tényleg új szelek fújnak. Csípős, hideg szelek.

Gábor György 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!