Virtuális világ

S ez még hagyján, de tőlünk is megkövetelnék, hogy mi is azt lássuk, amit ők vizionálnak maguknak, szinte egymásra licitálva. Ráadásul egyre komikusabb okfejtéssel tagadják a valót. Ha semmi másból, a kormányfő elképesztő méreteket öltő szidalmazásából észlelhetnék, hogy erre azért nem volt módjuk korábban. Belemondják minden mikrofonba, teleírják vele a lapjaikat, az internetes fórumokat, teljes a leszólás szabadsága, s ők diktatúrát emlegetnek. Jelzem, ha nem az ő szintén virtuális számításukat fogadjuk el, amelyben ami nem pártosan jobboldali a médiában, az mind balliberális, tehát a politikaundorról ordító bulvártévék, lapok is, akkor ma már egyértelműen övék a politikai sajtóban a többség. S hát az újságosstandon sem ütnek senki kezére, ha az ehhez még hozzájövő, bár nem igazán kelendő számos szélsőjobboldali kiadvány valamelyikét veszi le a polcról.
Panaszkodni persze hatásosabb, meg politikailag – táborhergelésként – hasznosabb is. Továbbá alighanem muszáj is, utóvégre akik magukat tekintik a nemzeti érdek kizárólagos képviselőinek, azok nehezen törődnek bele abba, ha az ő virtuális – szónoklataikban megnyilvánuló – többségük nem realizálódik a való parlamentben. Legfeljebb csak ciklusközi felmérésekben. Érdekes módon a jobboldali kormányzások idején elhalkult a rendszerváltás megtörténtét kétségbevonók hangja. Vélhetően olyan demokrácia kellene, amelyben mindig csakis övék lehet a többség. Szaporodnak a baloldali vetélytársak diszkvalifikálásán ábrándozók, ki milyen ürüggyel, s a vérmesebbje már bánja, hogy nem ezzel kezdték. Az ő virtuális világukban a pártállammal együttműködők egyik csoportjának erkölcsi joga lett volna kitiltani a demokráciából más együttműködőket (a rendszerrel valóban szakító kevesek érdekes módon nem követeltek ilyesmit). Mert mi más volna, mint virtuális az a világ, amelyben egykori pártállami csúcsvezetők jelenlétében lehet lamentálni azon, hogy – a hajdani létra jóval alacsonyabb fokain álló – ifjúsági vezetők kerültek mára hatalomra. A nép szavazatával.
Tetszettek volna megnyerni a választásokat – mondhatnánk az első jobboldali kormányfő után szabadon. Amikor ő került hatalomra, az „utódpárt” alig tíz százalékot kapott. Aztán már 33-at, kétszer is, s a két utóbbi szavazáson felülmúlta a negyvenet is. A való világban. Mert a virtuálisban hol csalt, holt becsapta a népet, amelyet a vezetésére igazán, sőt egyedül hivatottak valójában lenéznek, némely szószólóik agymosottként, panelproliként becsmérelnek. Gyaníthatóan e virtuális világban a népnek el kellett volna hinnie, hogy „rosszabbul élünk”, s most meg azt, hogy csakis baloldaliak keveredhetnek korrupciós ügyekbe (ezt különösen annak a volt sportminiszternek kellene elhinni, aki ugyanilyen kerek szemmel szörnyülködött nekünk a tévében a mindenre képes „ezekről” a történetesen csupán virtuális megfigyelési botrány nyitányán). Szó se róla, a jobboldali lapok olvasóit gondosan kondicionálják e hiszékenységre: e témában tegnap például „Az MSZP már csak vádaskodik” tárgyilagos címmel jelent meg olyan hírösszefoglaló, amelyből csak az hiányzott, mivel is vádaskodnak a szocialisták, talán mert elvette a helyet a Fidesz-vádak ismertetése.
Bármennyire rosszul mennek is mostanában a dolgok a való világban, mégsem hiszem, hogy a virtuális az igazi alternatívája lehetne. Hiszen benne romjaiban hever az ország, minden, az ég világon minden tönkre van téve, diktatórikus hatalom sanyargatja a népet. S mivel azért, ugye, útlevelet csak lehet igényelni, s telefont sem kérelmezni, hanem megrendelni, a vasfüggöny hűlt helyén csak úgy átjárkálni, bármit olvasni, nézni, mondani, és így tovább, akkor vajon mit is jelent az „elmaradt rendszerváltás”? Csak nem az egypártrendszeri egyeduralom óhajtását – ellenkező előjellel?!

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!