Jupiter a kapuk előtt

Amikor Nixon elnöki privilégiumára hivatkozva nem akarta kiadni a vádhatóságnak azokat a hírhedt – amint kiderült: ránézve valóban terhelő bizonyítéknak számító – magnószalagokat (ovális irodai beszélgetései titkos lehallgatását), a legfelső bíróság egyhangúlag mondta ki, hogy az államfő nem uralkodó, hanem csupán első polgár, akinek alá kell vetnie magát a jogrendnek. Clinton ellen meg is indították az alkotmányos eljárást, mert hamis tanúvallomást tett egy polgári perben: ennek ugyan ordítóan politikai okai voltak, ám az elmozdításával próbálkozó republikánusok álszentül folyvást a jogegyenlőségre hivatkoztak.
Ehhez képest hazánk egy bírósága lényegében felmentette Orbán Viktort és társait, több tucat fideszes parlamenti képviselőt a tavaly téli kordonbontással megvalósított törvényszegés vétke alól. Utóbb ugyan kiderült, hogy a bírói indoklás tartalmaz enyje-bejnyét is, szóbeli elmarasztalást, ám miért is ne fogadnánk el a verdiktet hírül adó jobboldali lap első oldalas címbe foglalt állítását: „Nem sértettek közrendet a fideszesek”. Utóvégre miért is kellene nekünk böngésznünk az „apró betűs” részt, nem holmi kereskedelmi szerződés ez, hanem a magyar köztársasági bíróság megfellebbezhetetlen ítélete (bujkált bennem egy Kasszandra, s majdnem úgy írtam: a magyar királyi bíróság, mert ugye annak voltak ilyen meghökkentő ítéletei a húszas években jobboldaliak pereiben). Ráadásul megvárták a Kossuth-téri kordon jogosságát kimondó döntést, csak azt követően minősítették „társadalmilag csekély veszélyt” jelentőnek önkényes elbontását: képzelem, milyen ítélet született volna, ha a rendőrség intézkedését tartják jogszerűtlennek, Orbánék netán még dicséretet is kapnak a – törvényeinkben persze tiltott – önbíráskodásért?!
Az ítéletre rögvest rácáfolt annak visszhangja, a társadalom egyik fele legalábbis kifejezetten veszélyeztetve érzi magát attól, hogy egy – mind türelmetlenebbül hatalomra törő – politikai párt vezetői még jelképes büntetést sem kaptak olyan tettükért, amelyet elkövetésekor még maguk is törvénysértőnek véltek. Most lehetne ugyan ironizálni Orbán és társai teljesen feleslegesen erőltetett tavalyi hősi pózán, de arcunkra fagyhat a mosoly, ha arra gondolunk, a jobboldal önjelölt élcsapata milyen könnyedén bizonyította be kedvenc politológusuk állítását: ez egy következmények nélküli ország. Ama súlyos következményeket itt – immár napi vészjóslással – kizárólag a balliberális oldalnak helyezik kilátásba (például az effajta cikkek szerzőinek, akik a héten megtudhatták a jobboldal mérvadó lapjából, hogy hatalomváltás esetén ne is képzeljék: írhatnak és szerkeszthetnek tovább, mintha mi sem történt volna).
Most aztán látványosan értésünkre adták, hogy Jupiternek tényleg szabad megtenni azt, amiért ugyane bíróság minket kis ökröket szinte bizonyosan elítélne. S így, e fenyegetőzések és felmentés kettős árnyékában még inkább érdemes elgondolkodni azon, amit a kordonbontás utáni napokban tavaly februárban írtam e hasábokon (a hozzám hasonló „észt osztókat” megintő publicista bízvást csatolhatja ezt is a nemzeti számonkérés peranyagához): „Fogalmat alkothattunk arról, mire is számíthatnánk, ha egyszer valóban többségi támogatást és vele hatalmat kapnának”. A tavalyi kordonbontás után az e heti verdikt ismét megelőlegezte azokat a viszonyokat, amelyekben ismét lennének orwelli módon „egyenlőbbek”.
Egyébként az is felidézi Orwellt, ahogyan a jobboldal hangadói önmagukat és táborukat hergelik, hovatovább semmitől sem visszariadva. Kivált a 2006 őszi események saját értelmezésének elszánt erőltetésével, jobban mondva a társadalomra kényszerítésével. Mintha csak jó előre alibinek szánnák azokért a fenyegető következményekért. Egy ellenzéki politikus képes volt az Amerikát ért terrortámadással egy sorban emlegetni, ami akkor is elképesztő, ha immár akként magyarázza, hogy ő csupán a sokkhatást kívánta összehasonlítani, s nemcsak a rendőri fellépésre, hanem a tévéostromra is gondolt. De nyilván nem a baloldaliakat érő – az erőszakos hatalomátvételi kísérletre emlékeztető – sokkhatásokat tartja fontosnak, hanem a jobboldal sorolódna be sajátos hasonlatával a tragikus áldozatok közé, amint azt médiája kitartóan hirdeti másfél esztendeje. S immár az a rendőri fellépés is teljesen indokolatlan volt, jószerivel előzmények nélküli, a brutális közegek politikai megfontolásból rontottak rá a kizárólag békés gyűlésezőkből álló tömegre. Szombaton az ismert jogásznő nyílt levelét közli a jobboldali lap a 2006. szeptember 17-e óta tartó „emberjogi válsághelyzetről”. S ahol, ugye, az van, ott ne is merészkedjenek holmi észt osztók egyéb jogi válsághelyzetekről fecsegni, csak azért, mert pár tucat törvényszegő törvényhozót futni hagyott a bíróság. A jog uralkodik az emberen elv hazai értelmezésével.
S ijesztő jelenség az is, hogy a kapuk előtt toporgó Jupiter táborán mind jobban érzékelhető a saját propagandájuknak, ennek az önhergelésnek a hatása. Hogy szerintük nemcsak emberjogi, hanem mindenféle válsághelyzet van, ez egy tönkretett ország volna: a teli plázákat, új házakat, autótömeget látva, kezd a dolog vészesen hasonlítani az előző rendszer folyamatos kapitalizmust temető szólamaihoz, amit a pesti vicc oly pompásan érzékeltette: halódik, halódik, de szép halála van! Még hány gyönyörű hidat, mennyi autópályát kell átadni ahhoz, hogy a kormányt is felmentsék az országrombolás vádja alól? (Bár az eleve reménytelen, hogy vetélkedhetnének az egy szál esztergom–párkányi híd felavatásával). S tényleg, mennyivel kellene növekednie a jobboldali kormányzás időszakához képest így is negyedével nagyobb életszínvonalnak, hogy csupán – vitathatatlanul létező – bajokról beszéljenek és ne a lakosság nyomorba döntéséről?
Objektív megfigyelők a megszorítások nagyján túljutva és az újbóli gazdasági növekedés első jelei láttán legfeljebb kormányválságot állapíthatnak meg, s az is hamar leküzdhető lenne – újabb koalíciókötéssel –, ha a tragikomikus haragszomrádot játszó két párt kinézne végre a kapuk elé, ki is áll ott egyre türelmetlenebbül. S a teátrálisan szakító kisebbik exkormánypárt belátná végre, hogy az újbóli megegyezésnek legfeljebb a Jupiter előtti kapunyitás az alternatívája. S hogy az égvilágon semmi politikai haszna nem származott az idő múlásával mind komikusabbá váló kvázi ellenzéki tudathasadásából. A héten is övé lett a politikai világok legrosszabbika, amikor kívülről kellett együtt szavaznia a párttal.
De legalább a reformok folytonos számonkérését fognák kissé vissza! Akinek volt szemernyi politikai realitásérzéke, az – dehogyis holmi retrográd „visszahúzóként”! – már esztendeje is azt szorgalmazta, hogy tanácsos lenne alkalmazkodni a 2006 őszén alapjaiban megváltozott helyzethez, s nem erőltetni olyan csatákat, amelyek bizonyosan vereséget ígérnek. Hiszen egy másik, az alkotmányt (sajátosan) értelmező bíróság is úgy döntött, Jupiternek a kormányprogramot is szabad megtorpedóznia, így aztán minden reform tetszés szerint kikezdhető (ha igaz, most éppen okafogyott népszavazásra készülhetünk, s persze ezért, pár milliárdos költségeiért sem kezdeményezői, hanem a gonosz kormánypártok teendők felelőssé: csak nem egy további vádpont lesz belőle ama számonkérésnél?!) Vagyis talán fel kellene hagyni legalább erről az oldalról a kormányzás ócsárlásával, az amúgy meg sem valósítható reformok felhánytorgatásával, mert a legjobb szándékú reformer is kezd emlékeztetni a jégverés után karót ragadó szőlősgazdára.
S több figyelmet kellene végre fordítani a kapuk előtt ólálkodó jupiteri seregre. Annak soraiból ugyanis egyre fenyegetőbb hangok hallatszanak. Teszem azt ama névtelen vezércikkíróé, aki azzal sürgeti a kormánybuktatást (a parlamenti hogyant nyitva hagyva), hogy különben kihasználhatják a növekvő (és ugye, vadul szított) társadalmi elégedetlenséget „olyan erők is”, amelyek „törvénytelen, akár erőszakos eszközöket is hajlandók lennének bevetni”. Ha jól értjük, gárdisták is akadnak a kapuk előtt és készek ostromra is.

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!