Tony Curtis sosem bocsátja meg, hogy nem kapott Oscart

Csaknem 150 filmet forgatott, köztük drámákat, mint a Megbilincseltek, A bostoni fojtogató vagy a Spartacus, és sikeres vígjátékokat, mint a Van, aki forrón szereti, a Verseny a javából, és Roger Moore-ral a Minden lében két kanál című tévésorozat. Néhány éve ő népszerűsítette hazánkat Amerikában egy turisztikai reklámban, melyért nem kért honoráriumot, sőt, a repülőjegyét is maga fizette. Két éve tüdőgyulladást kapott, már az orvosok is lemondtak életéről, ő azonban rendbe jött, de azóta tolószékkel közlekedik. Még így is elvállalt egy újabb szerepet: a David és Fatima című filmben egy beteg öregembert játszik. Komoly hobbija a festészet, nemrég Londonban rendezett kiállítást képeiből, itt beszélt a Guardian brit napilapnak legendás színészkollégáiról, köztük az isteni Marilynről is.

l Tony, isten hozta! Kezdjük az elején – mesélne nekünk arról, hogy miként vált színésszé, és hogy kezdett el az Universal filmstúdiónak dolgozni?
– A színészet olyasmi, amit mindannyian gyakorlunk életünk bizonyos pillanataiban. Mindannyian mások vagyunk, ha édesanyánkkal, édesapánkkal, barátainkkal vagyunk, vagy épp olyan emberekkel, akiket nem szeretünk, vagy akik minket nem szeretnek. Mindenkihez alkalmazkodunk. New Yorkban, ahol felnőttem, nap mint nap szembesültem ezzel. A szüleim magyar bevándorlók voltak; apám szabóként dolgozott, és a szabóság hátsó részében laktunk. Ez volt az első élményem arról, milyen is Amerikában élni. Figyeltem, ahogy a különféle emberek megfordulnak az édesapám műhelyében, és ez tetszett nekem. Ahogy nőttem, felfedeztem, hogy van bennem valami, amivel el tudom érni, hogy szimpátiát keltsek az emberekben. Amikor cipőpucolóként dolgoztam, próbáltam minél szánalomra méltóbbnak látszani. Ha jó borravalót kaptam, olyan boldog voltam, hogy csak na! Később Barbara Stanwyckkel forgattam a „The Lady Gambles” című filmet, amelyben egy londínert alakítottam. Annyiból állt a szerepem, hogy felvittem egy borítékot Barbara szállodai szobájába. A felvétel előtt a rendező rám nézett és azt mondta, „csak a borravalót akarod!” Ez fontos lecke volt, megtanított arra, hogy minden mondatunknak, minden tettünknek kell, hogy legyen indítéka és értelme. Szükségünk van motivációra, hogy elérhessük a céljainkat az életben. Azóta próbálok érdekes filmeket készíteni. Remélem, hogy nem voltam teljesen sikertelen, ugyanis imádom ezt a szakmát. Ötvenöt év alatt száznegyvenhét filmet készítettem.
l Az 50-es években nem csak kasszasikerekben szerepelt. Olyan filmeket is készített, amelyeknek fontos társadalmi mondanivalójuk volt. A megbilincseltek például bátran foglakozik az 50-es évek Amerikájának kényes témáival. Ön a filmben egy fekete rabtársához bilincselt, rasszista elítéltet alakít.
– Ilyen az élet. Olyan világban élünk, ahol néha nem a legjobb lenni. A filmek a világban található fájdalomból, haragból, örömből és szeretetből merítenek, hogy átadjanak nekünk, nézőknek néhány pillanatnyi örömöt és gyönyört. Én rendíthetetlenül hiszek benne, hogy mind testvérek vagyunk, és ezt nem befolyásolja semmi, csak az oktatásunk, a szociális hátterünk, a neveltetésünk. Ha a hátrányokat el tudnánk törölni, tisztább képet kaphatnánk az életről, és minden más lenne. A Van, aki forrón szeretiben Jack Lemmonnal nőnek öltöztünk. Senki sem akarta vállalni, soha nem is volt még ilyenre példa. Két férfi főszereplő női ruhában, megőrültek ezek? El sem hinné, milyen leveleket kaptam a film után. „Végre, Tony, végre!” Limuzinokat küldtek nekem, meg gyémánt nyakláncokat, karkötőket. El sem tudja képzelni, mennyi ajtót nyitott ez ki előttem. De akárhová mentem, mindenhol el kellett mondanom: „Nem, otthon nem hordok női ruhát!”
l Már biztos sokszor kérdezték erről, de biztos vagyok benne, hogy mindenki szívesen hall arról, milyen volt Marilyn Monroe.
– Marilyn egy enigma volt. Nehéz volt megfejteni. Marilynnel szeretők voltunk három évig, az ötvenes évek elején. Akkoriban érkeztem Kaliforniába, és írtam alá a szerződésemet az Universal stúdióval. Marilyn már Hollywoodban volt, és arra várt, hogy szerződtessék. Áttetsző blúzt viselt, gyönyörű volt. Vörös haja volt, és csodaszép bőre. Nem ő volt a legokosabb ember a világon – ami persze semmit nem von le az értékéből – de nagyon odaadó és jólelkű volt. És ez sodorta őt bajba oly’ sokszor. Annyira jólelkű és odaadó volt, hogy egyszer csak azon kapta magát, hogy olyan dolgokat tesz, amiket szíve szerint el sem vállalt volna. A másik oldalon pedig ott voltam én, aki roppant szerencsés volt. És elkezdtünk együtt járni. Megőrültünk egymásért. Istenem, mekkora szerelem volt! Az a néhány év, amit együtt töltöttünk, varázslatos volt számomra. Csodás napokat éltünk meg együtt, azonban lassan eltávolodtunk egymástól. Neki is beindult a karrierje, az enyém is ment, és már csak a stúdiók által rendezett partikon találkoztunk. És amikor a Van, aki forrón szereti forgatásán összefutottunk. Akkorra már külön voltunk, és én már vagy nyolcszor megnősültem addigra.
l Honnan jön a mondás, hogy Marilynt megcsókolni olyan volt, mintha Hitlerrel csókolózna?
– Jaj, ne! Ez akkora marhaság! Mikor épp egy szerelmi jelenetet forgattunk, valaki megkérdezte tőlem, milyen érzés megcsókolni Marilynt. Erre azt válaszoltam: „mintha Hitlert csókolnám. Miért kérdezel ilyen marhaságokat?” Innen jön az egész. Azok a majmok meg kiforgatták a szavaimat. Ha megbocsátja nekem az őszinteségemet, imádtam Marilynnel szeretkezni. Védelmemre csak annyit mondhatok, egész életemben mindent élveztem, amit csináltam. Semmi olyat nem tettem, amit ne élveztem volna. Emellett azonban próbáltam egyenes és őszinte életet élni. Ha nem így tettem volna, nem ülhetnék most itt boldogan, ötvenöt évvel később.
l Még egy kérdés a Van, aki forrón szeretivel kapcsolatban. Billy Wilder említette egyszer, hogy a Cary Grant- paródia teljesen az ön ötlete volt, nem volt a forgatókönyvben.
– New Yorkban felnőve egyetlen példaképem volt, Cary Grant. Elegánsan öltözött, tudta, hogy kell meggyújtani egy hölgy cigarettáját, felsegíteni a kabátját, kinyitni az ajtót neki, és azt is tudta, miként kell megcsókolni. Forgatott egy tengeralattjárós filmet, Irány Tokió címmel. Emiatt léptem be a tengerészethez, amikor kitört a háború. Tizenhat éves voltam, amikor besoroztak, aztán egyszer csak egy tengeralattjárón találtam magam, és szinte már vártam, hogy összefutok Cary Granttel. Csodálatos volt. Három év után szereltem le, aztán az amerikai kormány, mintha az édesanyám lett volna, lehetőséget adott nekem, hogy főiskolára mehessek, mégpedig oda, ahova akarok. Mivel sosem fejeztem be a gimnáziumot, de színész szerettem volna lenni, találtak nekem egy színiiskolát, amit fizettek. Hát nem kedves? Rendkívül nagylelkű gesztus volt. Másfél évvel később már Kaliforniában voltam, aláírt szerződéssel, huszonkét évesen. És azért, hogy az álmom valóra válhasson, senkit és semmit nem kellett megcsókolnom.
l Nagy rajongója volt Cary Grantnek, akihez később személyes barátság is fűzte. Forgattak is együtt egy sikeres vígjátékot, a Fehérnemű hadműveletet, 1959-ben. Milyen volt vele dolgozni?
– A legjobb! Még egy képet is aláírt nekem! Azt írta rá: „Tony, isten hozott a Dicsőség és a Vágy Villamosán! Biztos vagyok benne, hogy utazásod hosszú és maradandó lesz.” Hogy ez a színész így felfigyelt rám, nagyon megindított. Onnantól kezdve jó barátok voltunk. Látja, milyen furcsa ez az egész, tengerészként ott voltam egy tengeralattjárón, a tiszti irodában, és szinte vártam, hogy belépjen Cary. Aztán mikor a Fehérnemű hadműveletet forgattuk, ott álltam épp a tiszti irodában, és egyszer csak valóban ott állt előttem Cary. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Aztán ott vannak a lányok, akiket elvettem feleségül. Van egy gyönyörű feleségem, Jill. Az életem teljes, és a feleségem teszi ezt teljessé. Nyolcvankét éves vagyok, és életem legjobb időszakát élem. Ezt a jó érzést pedig mindenkivel meg szeretném osztani. Békélj meg magaddal, hogy élvezhesd az apró örömöket az életedben!
l Két filmben is játszott együtt Kirk Douglasszel, a Vikingekben és a Spartacusban, amit Stanley Kubrick rendezett.
– Kirk Douglasszel forgatni nagyon kemény volt. De nem olyan kemény, mint Stanley Kubrickkal. Kirk nagyon jó barát, és nagyszerű színésznek tartom. Amolyan apafigura volt számomra. Szeretett engem, mert szembe mertem vele szállni. Összeakasztottuk a bajszainkat, de az övé erősebbnek bizonyult. Nagyon jó időszak volt. Jóképű fickó voltam, nagyon jóképű, világoskék szemekkel, hmmmm… Ha kimentem az utcára, majdnem közlekedési dugót okoztam. A szép szemeim sokszor segítettek hozzá egy-egy szerephez, és kiváltságosnak érzem magam, hogy ezt örökölhettem a szüleimtől. Hogy ők mit tettek ezért, nem tudom, és nem is akarom tudni!
l Híres volt a frizurájáról is. Nézze, felhúztam az Elvis nyakkendőmet a tiszteletére, hiszen magának köszönheti Elvis is a frizuráját.
– Igen, Elvis pont úgy fésülte a haját, mint én. A Paramountnál forgattam egy filmet, és Elvis is épp ott volt. Az öltözője mellett sétáltam, amikor kinyílt az ajtó, és szemben velem ott állt Elvis. Behívott, és azt mondta: „Curtis úr, szeretném, ha tudná, mekkora rajongója vagyok. Az összes filmjét láttam Tennessee-ben.” Erre én azt mondtam neki, „kérlek, szólíts csak Tonynak!” Aztán megkérdeztem tőle: „és én hogy szólíthatlak?” Erre azt mondta: „Presley úrnak!” Apám, milyen vicces fickó volt! Jó barátok lettünk, sok időt töltöttünk együtt. Néha még a lányokat is cserélgettük egymás között, tudja, ez amolyan férfidolog. Azt hiszem, most már kezd kikristályosodni ön előtt, milyen életem is volt valójában. Persze nekem is megvoltak a magam tragédiái, elvesztettem egy fiamat, Nicholast, aki heroin-túladagolásban halt meg huszonhárom évesen. És volt egy kisöcsém, aki skizofrén volt, és meghalt. A másik öcsém, Julius kilenc- éves volt, én meg tizenkettő, amikor New Yorkban elütötte egy teherautó, és azonnal meghalt. Szóval, magam is részese voltam néhány szerencsétlen eseménynek. Most már úgy gondolom, szerencsésnek érezhetem magam, amiért ennyi boldogságot kaphattam tőlük pusztán azzal, hogy ismerhettem őket.
l Mennyire volt csalódott, hogy nem nyerte meg az Oscar-díjat az A megbilincseltekért?
– Nagyon csalódott voltam, hogy csupán egyszer jelöltek Oscarra. Sidney Poitierrel kellett osztoznom a jelölésen. Ez nem tetszett nekem, és a többi filmemért még jelölést sem kaptam, pedig szerintem néhány esetben megérdemeltem volna. Rossz véleményem volt a filmiparról, arról, hogy milyen sekélyes az egész, és hogy olyan gépszerű. Mikor minket jelöltek Oscarra, David Niven nyert a Külön asztalokkal. Annyira homlokegyenest más volt a története a mienkhez képest, hogy ettől kicsit csalódott lettem. És ezt sosem bocsátottam meg nekik. Nagy ügy. De az a rengeteg visszajelzés, amit a kedves emberektől kaptam! Nincs is szükségem többre. Ők az én Akadémiám. És így gondoltam ezután az összes filmemre, még a Mély torokra is.
l Szerintem meg kellett volna kapnia az Oscar-díjat A bostoni fojtogató főszerepéért.
– Köszönöm. Ó, micsoda film volt! Laurence Olivier miatt vállaltam el. Nagyon jó barátom volt.
l Ki volt a kedvenc női sztárja?
– Janet Leigh, akit el is vettem feleségül. Csodás asszony, és két csodás gyermekem van tőle, Kelly és Jamie, aki maga is nagyszerű színésznő lett. Natalie Woodot is nagyon szerettem, szeretetre méltó és jószívű ember. Igazán jó barátok lettünk. És persze Marilyn, akivel ugyan nem volt egyszerű forgatni, de mindezek mellett elbűvölő ember volt.
l Mit írna a saját sírkövére?
– Senki sem tökéletes.
Fordította: Kántor Zsána

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!