D. Bányász Gergő kérdezni szeret, nem beszélni

 „Az a furcsa ebben a szakmában, hogy a legtöbb visszajelzést akkor kapom, ha valami emberi dolgot mondok. Tavaly volt az Este ötödik születésnapja. Az utolsó képeket már úgy sugároztuk, hogy a vezérlőben mutatták, amint koccintanak a kollégák. Eközben mondtam, hogy ez volt az Este, következik a Kultúrház, nézzenek be oda is, és hozzátettem: én is iszom majd egy pálinkát. A nézőkben ez a mondat maradt meg. Lehetett volna előtte Navracsics Tibor vagy Lendvai Ildikó a stúdióvendég... Ebben a szakmában az emberi gesztusokért kapjuk a legtöbb észrevételt” – mondta a műsorvezető.
„Hatéves lehetettem, mikor a Magyar Televízióban a Nagy Honvédő Háborúról adtak egy szovjet dokumentumfilmet. Mindig érdekeltek a háborúk, heti rendszerességgel néztük ezt a sorozatot – ekkor tapadtam először a képernyőre. Nálunk az egész család szerette a híradót. Mindenevő voltam; mikor lelőttek az oroszok egy koreai repülőgépet, még politikai vitát is folytattunk az általános iskolában. Vagy amikor Lázár György a mongol elnököt fogadta – nem tudtam, miről van szó, de megnéztem, érdekelt” – emlékezett vissza.
Dolgozott jobboldali lapnál, liberálisnál, baloldalinál és bulvárlapnál is. Mindenhol hellyel kínálták. „Mielőtt még benőtt volna a fejem lágya, már tudtam, hogy politikával szeretnék foglalkozni. A szerkesztőség-Parlament-Fehér Ház háromszögben éltem és dolgoztam éveken keresztül. Ha ki kellett menni bármilyen eseményre, mely ezen kívül esett, nem éreztem jól magam. Az egész családom aktívan politizált, és politizál most is. Számomra olyan ez, mint a fociimádatom: ha meglátok valami gömbölyű dolgot, azonnal bizsereg a lábam. Ha meglátok egy politikust, híradót, vagy politikai napilapot, akkor az kíváncsivá tesz, megnézem, elolvasom. Így megy ez már harminc éve. A Parlamentről azt gondoltam kisgyerekként, hogy oda fontos, tanult emberek járnak és jelentős dolgok dőlnek el. Engem érdekelt, hogy mi alapján döntenek ezek az emberek. Kíváncsiságom odáig vitt, hogy betettem a lábam az Országházba és megnéztem, ki, miért és hogyan terjeszt be egy módosító indítványt.”
D. Bányász Gergőt először 1996-ban hívták az MTV-be, a Hét című műsorban kezdett el dolgozni. „Azt láttam azonnal, hogy sokkal erősebb egy mikrofon, mint egy diktafon. Sokkal jobban tartanak tőle a politikusok, sokkal feszültebb helyzetet lehet vele kelteni. Vonzott a televízió ereje. Azonban az első hetekben csak arra gondoltam: mit keresek én itt? Olyan nagy koponyák vettek körül, hogy az értekezleteken meg se mertem szólalni, még ha valami jó ötlet jutott is eszembe. Később ez persze oldódott. De az egyik legnagyobb kérdése a mai magyar sajtóviszonyoknak, hogy akiben van elég tehetség és akarat, amögött legtöbbször nem áll olyan ember, aki segítene neki. Mikor a kilencvenes évek elején újságot kezdtem írni, törődtek velem. Megmutatták, hogyan lehet kinyitni azt az egyszerű látásmódot, melyet én papírra akartam vetni. Ma erre kevés esélye van a kezdőknek. Azóta felpörögtek az események, minden magas fordulatszámon működik, nincs ilyesmire idő” – magyarázta.
A Hétnél csak külsősként dolgozott, akkoriban a Magyar Hírlapnál volt parlamenti tudósító. Innen vezetett az út a TV2-hez és onnan vissza a Magyar Televízióhoz, az Estéhez. „Az Este külön kategória. Szerencsés és szerencsétlen is a műsor helyzete, hiszen nincs versenytárs, nincs kihez viszonyítani magunkat – csak mi vagyunk és így kell a legjobbnak lennünk. Örülnék például, ha újra lenne a TV2-n Jó estét, Magyarország!. Évek óta öt-hétszáz ezer néző választ minket. Szívem szerint azt mondanám, sokkal több politika kellene az Estébe. Amikor csak öt-hat percnyi kap helyet, a kezembe harapok, miközben azt is tudom: az emberek többségét a politika nem is érdekli igazán, a politikát nagyon sokan unják Magyarországon.”
Hajnali Híradókat is vezetett három hónapig, de úgy érezte, nem neki való. „Pálffy István szinte az egyetlen, aki tudja lazán, mégis elegánsan csinálni ezt a műfajt. Én szeretek mozogni a székben, a Híradó stúdiójában pedig dobozba zárva éreztem magam. Egyébként is, kérdezni szeretek, nem beszélni. Ezt pedig az Estében lehet leginkább kihasználni.”
Megkérdeztem, nem akart-e sportriporter lenni. „Ideggörcsöt kapnék és ordibálnék. Dobálnám a mikrofont és a jegyzőkönyvet, ha kikapna a magyar válogatott vagy a kedvenc csapatom. Imádom a focit, a vízilabdát, a kézilabdát, de teljesen elfogult vagyok, nem tudnék közvetíteni egy meccset” – válaszolta.
„Pályám különböző fokozatokból áll. Minden egyes szintnek vannak olyan részei, amikre büszke vagyok. Annak idején én kereszteltem el a Nyírfa-ügyet, mely éveken keresztül fontos esemény volt a belpolitikában. Életem vágya volt, hogy a Magyar Hírlaphoz kerüljek és mikor ott dolgoztam, mi találtuk el a legpontosabban a leendő Orbán-kormány tagjait a 98-as választások után. Az egyik legemlékezetesebb élményem még a TV2-s
időkből, amikor megszólítottam a Parlamentben egy politikust, aki a kérdés után öt-hat másodpercig csak hallgatott és mi ezt a hallgatást raktuk be. Amikor az Estében bemutatott minket Baló György, azt mondtam: azt szeretném, hogy az az ember üljön velem szemben a stúdióban, aki kiszivárogtatta az őszödi beszédet. Ma is azt érzem, ez lenne a pályám csúcsa. Ha bejönne, biztosan meginnék egy szatmári szilvapálinkát ezután is.”

Á.D.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!