Kom­men­tár

Majdnem biztosra vehető, hogy amennyiben a magyar parlament – a régi és új ellenzéki pártok immár többségével – megszavazza a Peking tibeti politikáját elítélő határozatot, annak nem lesz különösebb visszhangja a világpolitikában, a nagyhatalmak fővárosaiban legfeljebb a diplomáciai figyelőszolgálatok nyugtázzák. Leszámítva persze a kínait. De azt azért, gondolom, a minden kormányellenkezést legyűrő és hát kissé még szokatlannak tűnő ellenzéki többség is tudja, hogy „a cár nem fog vakarózni”, Peking politikáját nem rendíti meg a magyar tiltakozás (sem). Vagyis jószerivel a saját megnyugtatásunkra, a Tibet miatti érthető lelki háborgásunk csillapítására hozunk parlamenti határozatot.
Nem is lenne vele semmi baj, ha történetesen nem a közeljövőben lenne esedékes házelnökünk kínai utazása és az ottani magyar–kínai évad ünnepélyes lezárása. Olimpiai részvételünkről már nem is szólva. S ami azt illeti, kevés annyira elvszerű demokratikus ország akad, amelyben az ilyesmit figyelmen kívül hagynák. Berlinben a héten csupán egy szál miniszter fogadta a dalai lámát, a brit kormányfő is hangsúlyozottan vallási és nem politikai vezetőként tárgyalt vele. Merthogy a nyugati hatalmak igyekeznek mérlegelni, elveiket és érdekeiket egyeztetni, nálunk viszont, ugye, hagyomány, hogy Ugocsa non coronat.
Bármennyire tiszteljük is hát a határozathoz mindenképpen ragaszkodók elveit, nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy nekik talán a tibeti nép emberi jogainál is fontosabb volt borsot törni a kisebbségbe került kormány orra alá. Holott kínai kapcsolatainkért mégiscsak a kormány a felelős, s nem az ellenzék, amely most kihasználja sajátosan keletkezett többségi helyzetét. Az pedig nem jöhetne létre a közelmúltig kormánypárti liberálisok „átállása” nélkül. Szakítván a koalícióval, a szabad demokraták úgymond felszabadultak, követhetik elveiket. De nem igazán érthető, hogy ez miért jelentené, és hozzá ennyire sürgősen, a kormányzati szempontok és érdekek látványos semmibevevését. Csupán halkan jegyezném meg, hogy amennyiben, mint sokan feltételezik, mégis sikerülne helyreállítania a két exkoalíciós pártnak valamilyen együttműködést, a mostani tibeti határozat esetleges kellemetlen következményeit is együtt kell majd elviselniük. Ilyenkor esedékes – a találó angolszász megfogalmazás szerint – a „második gondolat”, mármint a netán elhamarkodott elsőre. A.J.  

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!