A minap egy bizonyos tévécsatorna, bizonyos műsorának résztvevői a
gátlástalan rémhírterjesztőkről ejtettek néhány keresetlen szót. Mint
oly sokan tudjuk, e „műfaj” jeles képviselői a szenvedélyes
igazmondásáról elhíresült pártvezér és hithű bajtársai.
Valóban fenn áll a veszélye szerintem is annak, hogy a szemen szedett valótlanságokat állandóan szajkózók egy idő után már maguk is elhiszik, amit mondanak.
Engedjék meg, hogy egy nem echte dakota történettel támasszam alá jogos aggodalmam. Az otyni rabbit gyakran lehetett látni az utcai ablakon át, amint vastag fóliánsait bújja az asztalnál. A földszintes ház ablakai a Szentháromság térre nyíltak. A délutáni órákban épp itt volt a csemeték kedvenc játszóhelye: fogócskáztak, kinn a bárány, benn a farkast játszottak. Egy ízben a gyerekzsivaj olyan mértéket öltött, hogy a tudós ember minduntalan elvesztette gondolatainak fonalát. Végül aztán elfogyott a türelme. Kihajolt a vén cádik az ablakon, és rárivallt a gyerekekre: – Hé, csirkefogók! A tysiecki erdőn sárkányt láttak!
A gyerekek futottak is menten sárkányt látni. Kis ideig csend lett. Pár perc múlva azonban csak úgy remegtek a rabbi szobájának ablakai a cipős és cipőtlen lábak dobogásától. Futott ifjú és öreg, beteg és egészséges, gazdag és szegény. A bölcs rabbi becsukta könyveit, fogta a botját, és kifelé indult a házból.
– Hová mész, te szédült! – kerekítette rá a szemét a felesége. – Hiszen te magad találtad ki ezt az egész sárkány dolgot!
– Igazad van, galambocskám – válaszolta szelíden az öreg. – De lásd: oda tart az egész város. Sose lehet tudni. Hátha tényleg van ott egy sárkány? (Horacy Safrin: Sábeszgyertyák mellett)
Méhes János, Szeged
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!