A vád tanúja

Mert Orbán „őszödi beszédének” minden meghökkentő részénél árulkodóbb az, amit – amolyan freudi elszólással – a Magyar Gárda kapcsán mondott. Az egybehangzó értesülések szerint közölte, hogy úgy bánna velük, mint Horthy Miklós a nyilasokkal: kiosztana nekik egy-két pofont és hazazavarná őket.
Hagyján, hogy láthatóan nincs egészen tisztában a történelemmel, mert bár a harmincas években szétzavarták Szálasi híveinek pár nyilas tüntetését, még őt magát is leültették, azonban a szélsőségesek szépen beépültek Horthy rendszerébe, az 1944 tavaszi deportálásokat is két nyilas államtitkár vezényelte, s az októberi kiugrás a háborúból éppen ezokból hiúsult meg (a fia elrablásával megzsarolt kormányzó pedig szabályosan adta át a hatalmat a nemzetvezetőnek). Ennél riasztóbb, ahogyan Orbán tekint Horthyra, hiszen már pár éve is tett olyasfajta megjegyzést, hogy az a rezsim rendes kis európai ország volt: az akkori demokratikus Európa nem egészen így gondolta. Mintha a Fidesz elnökének kifejezetten tetszenének azok a viszonyok, a húszas-harmincas évek hazai kvázi demokráciája, a jobboldalnak az Egységes Párt révén választásokon nem veszélyeztethető egyeduralma, legfeljebb okoskodó kis ellenzéki pártokkal. Utalása a legalább három ciklusra berendezkedésről szintén ilyesmiről árulkodik, s ha a kétharmados jobboldali többségről ábrándozó véleményekre gondolunk, meg a találgatásokra Orbán elnöki elképzeléseiről, akkor összeáll a kép: demokráciánál „többre”, diktatúránál kevesebbre számíthatunk, tényleg egyfajta Horthy-rendszerre.
Mert mi is ez a pofonokat kiosztó csendőrstílus? Gondolom, nem a pártelnök adná pártja gárdaanya képviselőasszonyának, s nem is kabinetfőnöke az apósának. Marad akkor az a rendőrség, amelyet bő másfél éve támad a jobboldali propaganda, hogy brutálisan rontott rá a békés tüntetőkre, akik közé – történetesen Orbán sajátosan kiszemelt gyűléshelyszínének köszönhetően – valahogy belekeveredtek (egy Fidesz-képviselővel is mobilkapcsolatban lévő) randalírozók. Hogy az újnyilas hírportálokon ezen háborognak, az érthető, ám mégis csak különös egy hajdani nem éppen demokratikus rendszert tekinteni mintának a 21. századi uniós országban. Vajon miért nem, teszem azt, a szintén konzervatív, de mai jogállami Sarkozy rendcsinálása, vagy a német hatóságok szélsőségesekkel szembeni kemény fellépése jutott Orbán eszébe?!
Elgondolkodtató egyébként – és tényleg riasztó jövőt jósol – a pártelnök cinikus kettős mércéje is. A szombati bulvárlapnak adott interjújában úgy mentegeti a Gyurcsányt „idió-tának” minősítő kijelentését, hogy „zártkörű beszélgetésen olyasmi is kicsúszik az ember száján, ami nem helyes”. Hogy úgy van! – nyugtázhatnánk bocsánatkérésként is, ám az emberben óhatatlanul felidéződik a jobboldali média erkölcsi háborgása a „másik” őszödi beszéd szabadszájúságán, mintha az nem zártkörben hangzott volna el. Hasonlóan árulkodó álszent fejtegetés az is, hogy a kormánynak azért kellene mennie, mert „tisztességtelen dolog még két évig csak ott ülni, és lemondani minden átalakításról”. S ezt az a politikus hányja a kormány szemére, aki minden követ megmozgatott a reformok meghiúsítására! Ezekhez képest az már csupán sima haszonelvű fogás, hogy Orbán szerint „mindenki változást akar, milyenkor előre hozott választásokat szoktak tartani”: ahogyan a kilencvenes években a tory Major, úgy gyanúm szerint a most hasonló népszerűségi hullámvölgyben lévő munkáspárti Brown sem az ellenzéki várakozásoktól meghatódva fogja kiírni a választásokat, miként soha senki kormányfő, ha arra nem a parlamenti erőviszonyok kényszerítik.
Viszont a Horthyról elejtett freudi elszóláshoz hasonlóan riasztó mélységekre (és távlatokra) utal az a tény, hogy Orbán a jelentések szerint azt fejtegette: nem is akart valójában választást nyerni 2006-ban, mert tisztában volt a gazdaság állapotával. Kizárhatjuk, hogy elhitte volna a saját kampányjelszavát, a „rosszabbul élünk” hamisítást, hiszen azokat a statisztikák cáfolták, s egy pártelnök nyilván nem plakátokról tájékozódik. E megjegyzés csakis azt jelentheti, hogy tudta: a megszorítások elkerülhetetlenek, a győztes azokra rákényszerül. De akkor miért vezényelte a máig tartó jobboldali számonkérést a választók „becsapásáról”?! Ha egyszer ő maga is tisztában volt a helyzettel és mégsem tárta fel, sőt a szükséges kurtítások helyett kiadásokkal (14. havi nyugdíj, miegymás) kampányolt, akkor minimum társtettes a nép félrevezetésében. S bűnösnek találtatik a jobboldali tábor álszent hergelésében, s vele a – szemrebbenés nélkül számon kért – átalakítások meggátlásában.
Bizony, „őszödi beszédével” Orbán valójában a vád tanúja lett: szinte mindazt igazolja, amit a balliberális sajtóban róla feltételeztek. Cinizmusát, hatalmi mintáit, hajlamát önkényes döntésekre. S egész fejtegetése szinte máris kegyúri kevélységre vall, de legalábbis zavaróan pökhendi politikusi felfogásra. S ha nem is fehér lovon ülve, de magát máris nyeregben érezve mert beszélni. Nem is törődve azzal, hogy tervei a kormányzásra rendre rácáfolnak ellenzéki érveire. Maró gúnnyal firtatja a jobboldali média a metróépítés lassúságát? A pártvezért ez miben sem zavarja, amikor a nagyberuházások leállítását ígéri. Meggyanúsítják a kormány orosz kapcsolatépítését, történetesen a Malév-eladást is? Orbán zavartalanul kifejti, hogy orosz tőkére is számít (és azt miként kell érteni, netán tényleg Nyugat-ellenességként, hogy tőkét három helyről hozna be az országba, az oroszoktól, az araboktól és a kínaiaktól?) A hírportálok összefoglalóiból csak sejteni lehet, hogy szó esett ama zárt ajtók mögött a társadalom újabb kettéosztásáról: ezúttal az aktívak és inaktívak sajátos szembeállításáról, amit persze már megismerhettünk Orbán kormányzása idején, így a nyugdíjasokat például aligha érné meglepetés a kilátásba helyezett befagyasztással (de legalább most előre szólt…)
Valóban hálával tartozunk neki, hogy jó előre figyelmeztette a két esztendővel ezelőtti kormánypárti szavazótöbbségből el-, sőt átpártolt választókat, akik a közvélemény-kutatásokon mintha hajlamosak volnának a könnyelműségre: korántsem csupán az a gyalázatos balliberális média riogat a demokrácia orbáni „átértelmezésével”, hanem ő maga árulja ezt el freudi elszólásaival. S azért is, mert mit sem zavartatja magát attól, hogy rácáfol pártja nyilvánosan hirdetett terveire vagy propagandájára. Az 1998-as választások előtt még lehettek illúziók, voltak is sokaknak, de már akkor is hamar értésünkre adták, hogy más a pártprogram, és más a kormányprogram. S ha valakit elriasztott 2002-ben, majd négy év múltán is Orbántól sajátos demokráciafelfogása, az immár sejtheti – az ő szavaiból és a jobboldal fenekedéséből is –, hogy tulajdonképpen akkor még visszafogta magát. Hát legközelebb erre senki se számítson! Vagy, ha mégis, hát kioszt majd neki, no nem Orbán vagy csendőre, hanem a valóság egy-két pofont. Oszt jó napot!

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!