Kifelé a gödörből

A pesti Józsefváros szívében, kőhajításnyira a Mátyás térről, ezen a napon alkalomhoz illően öltözött, csillogó tekintetű, udvarias diákok fogadták a vendégeket, kísérték őket a könyvtárba, ahol gazdagon illusztrált kiállítás mutatta be Lakatos Menyhért munkásságát. Merthogy a tavaly elhunyt költő, író, szociológus nevét vette föl az az iskola, ahol a tanulók nagy többsége roma származású. A Füstös képek, A hosszú éjszakák meséi és sok más kötet szerzője – nem egészen egy évvel halála után – mintha új hazára lelt volna, s ha élne, bizonnyal elégedett volna ezzel a honfoglalással, amellyel nem vagyont, nem területet vett és vehet majd birtokba, hanem azokat a bizonyos ifjú szíveket. Bennük élhet tovább. Most erre minden esély adott, hiszen mindegyik osztályterem készült az ünnepségre, fotók, életrajzok, idézetek fogadják a látogatót, a kicsinyek meg a régi cigányéletet idéző kocsikat, használati eszközöket varázsoltak ügyes kezekkel az iskolai ünnepélyre. Aki rendszeresen foglalkozik diákokkal, csak az tudja igazán fölbecsülni, mennyi munka bújik meg egy ilyen gondosan előkészített ünnepi nap mögött. Igazán nem csodálkozhatunk azon, hogy a cigányéletet belülről ismerő és nagy mesélő kedvvel fölidéző író lánya, Lakatos Anka meghatott szavakkal köszönte meg a józsefvárosi iskola vezetőinek és összes munkatársának azt a szeretetet, amely a névadó ünnepséget áthatotta. Lakatos Menyhért barátjának, Kertész Ákosnak emlékező szavait pedig egy rendhagyó irodalomórán megilletődött csöndben hallgatták a diákok; hogy itt nem pusztán egy iskola „belügyéről” van szó, az  nem csak a vele folytatott beszélgetésből, hanem Süveges Éva igazgató asszony bevezető gondolatából is kiderült: igen, ők az integrált oktatás hívei, csakhogy itt a nagy többségben lévő romák integrálják a „magyarokat”, vagyis az országos folyamatnak valamiképpen éppen a fordítottja történik. Senki nem gondolhatja – teszem hozzá –, hogy ennek a nagyon fáradságos, mindenfajta előítélettel nap nap után szembesülő munkának csak ünnepi pillanatai vannak, s bizony szívesen válaszolnék Lakatos egyik „hősnőjének”, a tenyérből jósló cigányasszonynak: „Bénára taposott napjaid vén magányában, / vakon, koldusbottal, / visszatérnek a hű gondok. / Szellem madarak felettünk rázzák / sárga tolluk, fejünkre száll keserűsége. / Ezt láttad a jövőbe?”
Nem látjuk persze a jövőt, de jól ismerjük a visszatérő gondokat: a józsefvárosi iskolából, így gondolom, a mai Magyarország egyik legsúlyosabb, s a múló politikai ügyeknél sokkal makacsabb társadalmi-szociális-lelki bajára lehet rálátni, de a bejárat mögött leleplezett fekete márvány emléktábla most már ércnél maradandóbban biztat mindünket arra, hogy munkával, odafigyeléssel, fáradságos figyelemmel – s nem frázisokkal, elcsépelt szólamokkal – talán van, lehet reményünk arra, hogy előrébb lépjünk. A Lakatos Menyhértről elnevezett iskola diákjai névadójukkal együtt eltöprenghetnek azon, hogy „ha megnövök, mi is leszek? Mérnök, tanár, filozófus, festőművész, állatorvos?” És persze a szerelőtől az informatikusig sok minden más foglalkozást választhatnak ezek a nebulók, talán mindegy is, hogy milyent, talán csak az a fontos, amivel névadójuk zárta a versét: „És ha lehunyom szememet, / arra kérem Istenemet, hogy amikor felébredek, / ne a gödör szélén legyek!”
A kifelé vezető utakat valahogy úgy kellene keresni, ahogyan a mély Józsefvárosnak ebben az iskolájában, kőhajításnyira a Mátyás térről, tették és teszik Lakatos Menyhért szellemi-lelki fölidézésével és meghívásával.
(martin)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!