Ki lép előbb hátra?

 Árnyalhat, de a trendeket, legalábbis a jelenlegi személyi körülmények között, aligha változtatja meg. Lehet vitatkozni rajta, hogy Orbán hibázott-e, avagy stratégiai – már a kormányzati pozícióra tekintő – tudatos kiszivárogtatást hajtott-e végre, azonban a mélyebb folyamatok szempontjából ez majdnem édes mindegy. Saját alfőnökeit mindenesetre meglepte vele, kínos nyilatkozataikból ez jól kitetszik. Beteljesedni látszik az a fideszes berkekből előgomolygó szkeptikus jóslat, mi szerint szerencse, hogy Gyurcsány jóvoltából a Fidesz ekkora előnnyel vezet, hiszen az is joggal kalkulálható, hogy Orbán sokat ledolgozhat még az MSZP hátrányából. Szóval akármi történt Kéri László szeánszán áprilisban, a monológgal, és ami utána jött, még inkább nyilvánvalóvá váltak a Fidesz-vezetésen belüli egyenlőtlen erőviszonyok. Először Orbán, meg másodszor és harmadszor is Orbán, aztán jön egy hosszú-hosszú szünetjel, és a háttérben csak ezután derengenek fel a többiek.
A Fidesz vezére nyilván kibírja hát, ha a fölösleges fecsegés gyanúja rajta marad. Manőverezési lehetőségei ezzel együtt még mindig sokrétűek. Ha akarja, a tetemes különbségben bízva, miniszterelnök-jelöltként magabiztosan vállalja a harcot, mondván, hogy az MSZP úgysem tudja őt annyira démonizálni, hogy az a jobboldal győzelmét veszélyeztesse. Már csak azért sem, mert eközben a Fidesz agit-prop. is hasonló, vagy még jobb hatásfokkal tudják a falra festeni Gyurcsány Ferencet. De pártja felől nézve ez a leginkább rizikós verzió, s a vezetésben bizonyára sokaknak okoz álmatlan éjszakákat. Márpedig valami azt súgja, hogy mégiscsak ez a legvalószínűbb, noha a nagyarányú Fidesz-győzelem esélyei kétségtelenül ebben a forgatókönyvben a legrosszabbak. Sőt a józanabbak előtt talán még a vereség rémképe is felsejlik. Mert ha a másik oldalon kormányfőt, netán egyben pártelnököt cserélnek, s eközben Orbán hibát hibára halmoz, ki tudja, mit hoz a jövő. A politikában, kellő intelligencia, merészség és ütemérzék esetén mindig vannak trendfordító lehetőségek.       
 De eljátszhatja Orbán Putyin minapi trükkjét is: úgy léphet látszólag hátra, hogy ezzel valójában még stabilabb lesz az első helye. Hozzá képest gyenge, kézben tartható alvezérei közül olyan kormányfő aspiránst állíthat ki, akinek Gyurcsánnyal szemben jól működtethető az új, még el nem koptatott arc és a jovialitás becses dramaturgiai előnye. Kósa Lajost, Varga Mihályt, Navracsics Tibort, esetleg valaki mást például meglehetősen nehéz feladat volna kénköves patásnak kikiáltani, mindegyikükkel fel lenne adva a lecke a baloldalnak. Körülbelül azt a szerepet játszhatnák el ők egy Gyurcsány elleni jelöltpárbajban, amit annak idején Medgyessy Péter Orbán ellen vitt sikerre. Petákot sem adott volna senki Medgyessy győzelméért és mégis nyert a kommunikációs zseninek is kikiáltott Orbán ellen. Ráadásul Orbán akkori helyzeténél Gyurcsány mai politikai paraméterei tagadhatatlanul rosszabbak.
Ennek a változatnak persze fennállnak a Fidesz- elnök személyiségéből fakadó korlátai. Putyin egészen más alkat, mint Orbán. A Jelcin-érában védőszíneket öltve, Putyin türelmesen, rezzenéstelen arccal tudott kivárni, senki sem sejthette, hogy a mai figura válik majd belőle. Orbán azonban rögtön berobbant a politikába, s azóta is egy üstökös útját sisteregné, öt percig is bajos őt a háttérben elképzelni. Mi több, olyan üstökös szeretne lenni, aki egyben állócsillag is, jóllehet ilyen konstelláció sem a csillagászatban, sem a politikában nem ismeretes. (A politikában nálunk mégis túl sok a zseni, habár közállapotainkon ez nemigen látszik. Jöhetnének már azok az uncsi, szürke közepesek, hátha ettől meg az ország helyzete változna kedvezőbbre…)
Harmadik húzásként ott az átmeneti, szakértői kormány ötlete, mondván, hogy a válságmenedzselést csakis így lehetne megoldani a Fidesz gyors népszerűségvesztése nélkül. A megszorítások ugyanis, amelyekről Orbán Kérinél is beszélt, pártja számára jól kalkulálható, gyors szimpátia-csökkenéssel járnának, még akkor is, ha magyarázatként a Gyurcsány-kormány áldásos tevékenységére lehetne hivatkozni. Csak hát ez megint nem túl életszerű: a kiskutya előtt, ha ott a szafaládé, ritkán állja meg, hogy sebtiben föl ne falja – a később kilátásba helyezett sonka miatt.
Ha fogadnom kéne, arra fogadnék, hogy Orbán minden pozícióját megőrzi, annak összes kockázatával együtt. A hátrébb lépés kizárólag rajta múlna, vagyis marad. 
A szocialistákat, mint földet a jókor jött eső, úgy érte az Orbán-monológ kiszivárg(gattat)ása. Pénzt és elmeélt nem kímélve használják ki a kihasználhatókat, sokadik alkalommal leplezik le a Fidesz vezérét, mintha ez a jelenlegi sanyarú helyzetükön stratégiailag valamit változtatna. A törzsgárdát persze még acélosabbá tehetik, a bizonytalankodókat pedig visszaránthatják a tétova Fidesz felé mozdulásból a bizonytalanságba, s amennyiben holnap lenne március 9-e, az igen szavazatok száma feltehetőleg valamit csappanna is. Ugyanakkor a vágyelvű gondolkodás csapdájába esnek, ha az Orbán-fóbia bármilyen sikeres bevetésétől stratégiai fordulatot várnak. Sokkal inkább az a valószínű, hogy bár Orbán kopik, nem kopik majd a kívánt mértékben, közben pedig Gyurcsány Ferenc elutasítottsága ettől még nem csökken szignifikánsan. Hosszan tartó, kölcsönös démonizálásuk ugyanis olyan sikeres volt, hogy az aligha gyógyítható be egyetlen ciklus alatt, már ha egyáltalán. Nem is beszélve arról, hogy a Fideszben az Orbánt lejárató taktikákra a legaprólékosabban felkészültek, ebben – és persze a viszontválaszokban – sokéves rutinjuk van. E folyamat mindkettejüket tovább amortizálja, s vele ez egész politikai elitet. Kettejük pankráció-ja, szándékos képzavarral élve, olyan libikóka, melyben az egyik fél nem feltétlenül emelkedik attól, hogy a másik süllyed.  Egyszóval akárki győz is így (a mai állás szerint Orbán), az ország, ahogy mondani szokás, nem kaszál vele.
A stratégiai fordulathoz az MSZP-nek meg kellene lepnie a Fideszt, de ehhez nem elég Orbán további démonizálása. 2010-ig csak akkor juthatnak el, a kétesélyes küzdelmet csak úgy biztosíthatják, ha váltanak. E lépéshez nem az SZDSZ esetleges koalíciós hajlandóságára kellene várniuk, mert az MSZP bázisán az egyébként is nagy bonyodalmakat okozna, ezt diktálná az önerőből kiszámított politikai racionalitás is. Ha Orbán önkéntes hátrébb húzódása maximalizálhatná a Fidesz győzelmét, Gyurcsány önmérséklete meg az MSZP esélyeit adná vissza. A szocialistáknak, Gyurcsánnyal együtt, szembe kellene nézniük azzal a furcsa ténnyel, hogy mialatt pártjuk és első emberük társadalmi elfogadottsága zuhan, a kormányfő-pártelnök párton belüli helyzete állítólag folyton erősödik. Létezik egy pont, amely után e fordított arányosság már abnormális, bármily „zseniális” hatalomtechnika van is mögötte. E ponthoz az MSZP már nagyon közel van, ha ugyan át nem lépte.
S van még egy ok, amiért a szocialistáknak nem érdemes megvárniuk az utolsó utáni pillanatot. Jól érzékelhető, hogy a gazdasági elit józanabbjai sem látják már tarthatónak az ország mai helyzetét, és pontosan ismerik a mögöttes politikai-személyi okokat. És gyaníthatóan azt az oldalt fogadnák több megértéssel, amelynek első embere hátrébb lépne. No persze, Gyurcsány önkéntes retirálása sem túl életszerű, ámbár ez, Orbánnal ellentétben, nemcsak rajta múlik.
Bármily sajnálatos, maradjunk is abban, hogy a magyar politikában rendszerint mindig a rosszabb „megoldások” valamelyike szokott volt bekövetkezni.

Galló Béla 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!