Az osztrák titok

 Ezért nem szabad, hogy alapállásunkat ez a kérdés uralja: mi lesz?, hanem inkább az: mit kell tennünk? Mit tegyünk, hogy a világot lehetőleg kissé jobbá formáljuk?” Filozófiája egybecseng a negyven éve meggyilkolt Martin Luther King egyik híres beszédének intésével, amely szerint az idő mindig érett arra, hogy jót tegyünk. Paul Lendvai – aki Lendvai Pálként hagyta el hazánkat 1957-ben – külpolitikai elemzőként, a kívülálló elfogulatlanságával, de a belülről szemlélő otthonosságával, s nemegyszer a tanú hitelességével voltaképpen azt mutatja be az olvasónak, hogy tőlünk egy kőhajításnyira az elmúlt fél évszázadban miként okoskodtak, mit gondoltak a politikusok arról, hogyan tudnák a világot, vagyis országukat kicsit jobbá tenni. Hogy ez elég jól sikerült nekik, azt nyomban tapasztalhatjuk, ha átlépjük a magyar–osztrák határt: a pesszimisták szerint a különbség inkább nő, a derűlátóbbak úgy látják, az olló két szára nincs olyan messze egymástól, mint két évtizede.
De ez a kötet nem erről szól, s nem is arról, amit a magyar főcím, a fülszöveg s néhány felületes beharangozás sugallt. Az osztrák titok – ezt a címet kapta a magyar fordításban a könyv, amely így nyilvánvalóan csábítóbb a magyar olvasónak, mint az eredeti „Mein Österreich”. A Lajtán túl országosan elismert szaktekintély Lendvai, tehát ott a neve is eladja a kötetet, különösen az alcímmel együtt: „50 év a hatalom kulisszái mögött”. Az alcím magyar változata tükörfordítás, s jól visszaadja a munka egyik állandó erényét és olykori esetleges „hibáját”. Az 1957-ben Bécsben letelepedő, s tudatosan új hazát választó hírlapíróként Lendvai jól tudta, ha be akar pillantani a hatalom kulisszái mögé, akkor azt személyes kapcsolatokkal lehet megtenni. Így hát aligha volt az osztrák színpadon – Lendvai hasonlatát folytatva – olyan jelentős szereplő az elmúlt ötven évben, akit ne ismert volna személyesen. De hol itt a „hiba”? Talán ott, hogy a történetekben a krónikás olykor-olykor erős reflektorfénybe kerül, szerepe meghaladja a statisztáét, de másfelől az is igaz, hogy Lendvai valóban mindenkit ismert, aki ezen a színpadon föllépett, élükön persze Kreisky kancellárral, aki 13 évig vezette a bécsi kormányokat. S aki nem államfő volt, de ez nyilván csupán elírása a fülszöveg szerzőjének, az viszont már tematikus és vélhetően az eladhatóságot lendítendő módosítás, hogy a könyv az osztrák politikai és gazdasági csoda titkát, „gyökereit” keresné, s azt illusztrálná a mai magyar viszonyokra célzott üzenetként, hogy Ausztriában „mind a mai napig a politikusok és pártjaik nem ellenséget, hanem ellenfelet látnak egymásban…”
Persze erről is szó van az elegáns fogalmazású, egy kiemelkedő publicista életpálya minden bölcsességét fölvillantó kötetben, s kivált arról, hogy nem a pártállás, hanem a kvalitás a döntő, de korántsem ilyen közvetlenül, nem ilyen aktualitásokra kihegyezett szájbarágós módszerrel. Mert miről is olvashatunk: politikusi praktikákról, a szocialisták barna foltjairól” a korrupció arrafelé is eleven hétfejű sárkányáról, a páratlanul tehetséges, Kreisky utódának kiszemelt Hannes Androsch tündökléséről és bukásáról, kisstílű pártbéli tülekedésekről –  a kötet megerősíti, amit tudunk: ez bizony tökéletesen pártsemleges –, az újkori Ausztria két legnagyobb, a nemzetközi politikát és közírást tartósan foglalkoztató botrányáról, az államfővé választott Waldheim barna pettyes múltjáról és a Haider vezette szélsőjobboldali Szabadság Párt kormányzati szerepéről, s persze a sort hosszan folytathatnánk. Olvashatunk a szociális béke sokat emlegetett osztrák modelljéről, amelyet hosszú távra alapozott meg a Gazdasági Szövetség néppárti vezetője  és a szakszervezetek nagy hatalmú szocialista főnöke (Sallinger és Benya), akik hetenként(!) találkoztak egymással.
A huszadik századi osztrák politikatörténet számos olyan fontos eseményét idézi föl a kötet, amelyet a befelé fordulásra és önsajnálatra mindig hajlamos magyar közbeszéd ritkán emleget: azt például, hogy a magyar Trianonnal bízvást „fölveszi versenyt” a Saint-Germain-i békekötés, amely egy birodalmat számolt fel és tagolt be a kis országok sorába; azt, hogy az osztrák „önazonosság” szorosan összefüggött a nagynémet – náci – törekvésekkel –, s hogy az Anschlusst az osztrák szociáldemokrácia számottevő része nem vetette el, Kreisky kivételével, aki szerint még a náci világ csúcspontján is csupán a lakosságnak egyharmada állt Berlin mögött. A nagyvilág is ismeri azokat a felvételeket, amelyeken mintegy 250 ezres ujjongó tömeg köszönti a náci vezért. S amikor ezt bő két évtized múltán a fiatal Lendvai fölveti az akkor még csak külügyminiszter Kreiskynek, olyan választ kap, amelyet ugyancsak nyugodtan beforgathatunk saját tapasztalataink és kérdéseink magyarázatába: „Gondolt-e azokra az osztrákokra is, akik nem voltak ott, és a Gestapo által lefogottakra, akik már úton voltak Dachauba a túlzsúfolt vonatokon.” Az Anschlusshoz vezető út, a bécsi örömujjongás a monarchia összeomlásának történelmi fordulópontja nélkül nem magyarázható, és nem is érthető, mondja joggal a szerző, s bölcsen időz el a történelmi előzményeknél, hiszen a történelem, Carr brit történész szerint éppen a „jelen és a múlt soha véget nem érő párbeszéde.”
Ezt az élvezetes dialógust kísérheti végig az olvasó: a második világháborús összeomlástól, amely évtizedekre szóló belső gyötrődést, elkeseredett vitákat okozott arról, hogy áldozatok vagy tettes(társak) voltak-e a náci világban az osztrákok. Éppen idehaza, ahol a múlttal való kiegyensúlyozott és higgadt szembenézés teljességgel még mindig nem történt meg, különösen fontos azt látnunk, hogy ez bizony odaát sem ment – enyhén szólva – egyik napról a másikra. Lendvai több fejezetet is szentel Bruno Kreiskynek, akihez szoros szálak fűzték, s aki zsidó származású nagypolgárként 1970 és 1983 között ötször vezette győzelemre a szocialista pártot, köztük háromszor abszolút többséggel. Azt gondolom, hogy a háború utáni nyugat-európai politikusok közül a nemzetközi mércével is kiemelkedő Kohl és Thatcher hagyhattak olyan nyomot hazájukon, mint amilyent Kreisky, aki többször meglepte ellenfeleit, de barátait is. Azzal például, hogy ki nem állhatta Simon Wiesenthalt, a nagy hírű nácivadászt, főleg akkor, amikor több szocialista kormánytag múltjában fedezett föl sötétlő barna foltokat. De bármennyire nagyra becsüli is a szerző Kreiskyt, ettől még kritikusan tekint rá, s nagyon is elismer más fontos személyiségeket, közöttük például a Néppárt két kiemelkedő, bár felettébb eltérő karakterű kancelláregyéniségét, Josef Klaust és Wolfgang Schüsselt. A nagy- és kiskoalíciók hajóin lavírozó osztrák politika a közelmúltban kétszer került nemzetközi viharba: Lendvainak mindkettőről kiegyensúlyozott a véleménye. A tízévi ENSZ-főtitkári működés után elnökké választott Kurt Waldheim múltján sötétlő barna foltok szinte elszigetelték Ausztriát, de a túlzó, boszorkányüldöző hajlandóságot a kötet szerzője ezúttal is elutasítja, mondván, meggyőződése szerint büntetőjogi értelemben nem követett el bűncselekményt, viszont hiányos emlékezete, ködösítési kísérletei vitathatatlanok. A másik ügy, időben még közelebb áll hozzánk: amikor nyolc évvel ezelőtt a briliáns retorikájú, a második köztársaság „legagresszívebb és legtehetségesebb politikusa”, a választásokon immár több mint 25 százalékot elérő Jörg Haider pártját a néppárti Schüssel beemelte a kormányba, az Európai Unió 14 tagja bojkottot hirdetett Bécs ellen, a karintiai kormányzó nyilvánvaló idegenellenessége, nácibarát kijelentései miatt. Lendvai végső értékelése mindkét ügyről: „…a hisztéria és a démonizálás a jobboldali radikalizmus különböző megjelenési formáira adott válaszként éppoly veszélyes, mint e jelenségek elfojtása és bagatelizálása.”
Kell ennél hangsúlyosabb intelem? Nem a világ egyik legfejlettebb és legmagasabb életszínvonalú országának gazdasági receptjét kínálja tehát a Sanoma Budapest kiadásában megjelent kötet, de a fordulatos elemzésből megtudhatjuk, hogy az elképesztő nyomorból induló Ausztria fölemelkedését milyen politikatörténeti folyamatok kísérték. Sok osztrák politikus tudta, amit King tudott: hogy az idő mindig érett arra, hogy jót tegyenek, de illúzióink ne legyenek, a Deákné vásznánál ők sem – voltak – különbek.

Martin József 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!