Lelkünk őrzi az izgalmas színház titkát

 Nem voltam hős, dehogyis – mondta lapunknak Kútvölgyi Erzsébet, a Vígszínház népszerű művésze, aki napjaink olykor nagyon éles színházpolitikai vitáihoz a maga módján annyit tett hozzá, hogy „emberközpontú jó menedzser, pedagógus” legyen az igazgató. Kútvölgyi szerint jó lenne, ha működne színházvezetői képzés.

● Egy nagy, közös rohanás van mögöttünk… Pedig mindketten pontosan érkeztünk beszélgetésünk színhelyére.
– Igen, aztán ott álltunk kicsit a levegőt kapkodva a szemerkélő esőben annak a háznak a falánál, a Szilágyi Erzsébet fasor 28. kertjében, ahol Szentkuthy – született Pfisterer – Miklós Kossuth-díjas író, műfordító, tanár élt 42 esztendőn át – s centenáriumi emléktábláját avatták. Avattuk… A Szentkuthy Alapítvány kuratóriumának a tagja vagyok. S majdnem lekéstem az avatót… Éppen százéves lenne. Iniciálék és ámenek címmel a Petőfi Irodalmi Múzeumban nyílt most életéről, munkásságáról kiállítás, s Mariella, a lánya is hazajött az évfordulóra Milánóból. Szentkuthy maga volt a csoda: tisztelte, imádta, rajongott a női nemért, s megénekelte azokat a nőket, ideáljait, akit körülvették – s ezek nem voltak kevesen! Maga terjesztette azt a legendát is, hogy az őse Metternich félrelépéséből született …Úgy három éve azt javasoltam, meg lehetne örökíteni az asszonyait! Korhűen. A kiállításhoz június 21-én, a múzeumok éjszakáján Szeretem az öltözködés erotikáját címmel egy sajátos „divatbemutató” kapcsolódik: az Iparművészeti Egyetem tervezői elkészítik az író életében jelentős szerepet betöltött nők ruháit, színésznők pedig magukra öltik azokat. Mivel én kicsi vagyok, olyan kicsi, mint a felesége volt, lehet, hogy őt személyesítem meg majd a régi módiban. Szentkuthy munkásságához főiskolás korom óta kötődöm: a Múzeum körúton sétálgattam, amikor egy kötetet láttam meg egy antikvárium kirakatában, kinyitva. Hála a jó istennek, a bolt mindmáig antikvárium, nem lett belőle cipőbolt, second hand üzlet, akármi borzalom, mint ahogy az Budapesten megszokott… A könyv lapjai olyanok voltak, mint az itatós papír. Melegek, vajszínűek, jószagúak. Azt hiszem, 28 forint volt az ára, amiért akkoriban azért lehetett néhány pacalpörköltet venni, enni… Bementem, s rámutatva mondtam: azt szeretném! Rám néztek, igen furcsán, ez volt Szetkuthy Prae című 1934-ben megjelent könyve. Csak az első tíz oldal volt felvágva… A többi rám várt. Többszöri nekifutással elolvastam, s elkezdtem őt kutatgatni.  Mint kiderült, a legnehezebb könyvét olvastam el, onnantól kezdve, ha valaki azon átrágta magát, annak az olvasás úgy megy, mint kés a vajban; úgy lehet őt élvezni… Valóban csodaíró. S most bevallom egy régi, nagyon régi bűnömet. Könyveket loptam – egy egész kosárnyit. De becsületemre legyen mondva: utána, postafordultával, kifizettem! Szakdolgozatot kellett írni, s annyi Szetkuthyt egész egyszerűen nem tudtam megvenni, amennyit szerettem volna. Mivel Budapesten nem mertem megcsinálni, felültem kora reggel egy vonatra, beiratkoztam a Szegedi Egyetemi Könyvtárba. Ott a polcokon sok-sok állt belőle, így a lelkiismeret-furdalásom is elmúlt… A következő vonattal hazatérve, már másnap írtam a könyvtárnak, hogy „ellopták a kosárnyi könyvemet, míg kimentem a kupéból.” Így az ösztöndíjam a kapott számlára ment el, de a könyvek az enyéim lettek! A kincseim, mindmáig.
● Lassan vége az évadnak…
– Most zártam az Össztánc 222. előadásával, aztán már csak a Figaró házassága van, s jön a június 11-i meglepetéshajókázás. A Népszava az egyik szponzorunk, kibérelnek minden évben egy hajót az évadzáró társulati üléshez – ők alul, mi fölül – itt történnek meg a díjkiosztások, s a lap megszavazza az évad legjobb alakításáért járó díjat is. Tavaly ezt én kaptam meg, s a négyszázezer forintos kuponból a férjemmel, Zsolttal csodálatos két hetet tölthettünk el Görögországban. Hálás vagyok érte. Szóval ez a hajózás egy nagyon nemes, izgalmas, titkos és jópofa út… Mindenkinek. Amúgy 1973 óta magam is sok mindent letehettem tényleg az asztalra, hiszen már elég vén is vagyok. Abban volt rossz is, közepes is, jó is, sőt nagyon jó is. De nem lehet mindig nagyon jót csinálni.
● De Johanna – szerintem sokan emlékeznek rá – nagyon jó volt!
– Az volt az első olyan előadás – elég korán jött hál' istennek –, amikor már úgy éreztem, meg tudok állni, előre tudok jönni a színpadon zöldfülűként. És hátra is tudok lépni. Azt hiszem, 1974-et vagy ’75-öt írtunk. Akkor már főiskolásként ott voltam évek óta, takarásban a „nagy mogulok” mögött, figyelve őket. S attól, hogy én ott állhattam, föltapadt rám, de mint a kosz: hogy nem elég a löttyös indulat, nem elég a nagy lelkesedés, a kirobbanó energia! Ha nincs az embernek a szellemisége mögötte, akkor gesztusokkal, hanggal, látvánnyal, de még tehetséggel sem ér el az ember mást, csak közepes dolgot. Csak akkor tudsz hatni, ha ott a teljes szellemi léted. Hogy mennyire fontos megállni egyedül a színpadon, s tudni azt – még ha a társak ott is vannak –, hogy egyedül vagyok, s elmondhatni azt, hogy „Isten is egyedül van, Franciaország is egyedül van, s mi az én magányom a hazám és az Istenem elhagyatottságához képest”, hát az akkora dolog! S hogy jó volt, az annak köszönhető, hogy zseniális mesterem volt Vámos László, s hogy ott voltak a többiek és szóltak hozzám-hozzánk – megtanítottak bennünket, kicsiholva belőlünk a szépséget, a rútságot, az erőt, a gyengeséget, a humort, a natúr-száraz pontosságot, a harmóniát, a káoszt. Mert a szakmát az ember akkor tanulja meg, ha az igazi nagyokat próbálni láthatja. Velük együtt próbálhattam! Egy Bulla Elma, Ruttkai Éva, Tábori Nóra, Békés Rita, Sulyok Mária, Bánki Zsuzsa, Somogyi Bogyóka, Schubert Éva – de jó, hogy ő örökifjúként köztünk van –, vagy mondom a fiúkat: Bil bácsi, azaz Bilicsi Tivadar, Somogyvári Rudolf, Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Benkő Gyula… Ezektől az emberektől tanultuk a szakmát. Nem a nézőtérről, lentről látod az előadást, ahol ő aznap csak az adekvát pillanatra adható titkot fedi fel! Azért izgalmas színházat csinálni, mert a titok, még ott, mind emögött van! A lélekben. Aki hirtelen tárulkozik ki, aki nagyon nagy gesztusokat csinál, az sok lesz, nagyon sok. A készülési folyamat, a mások – s a magunk – bukdácsolása a szövegkönyvvel a kézben teszi az előadást előadássá. Látni őket, mint a csillagszórót fel-felgyulladni, elhamvadni – akkor már érzed a bőrödön a próbán, hogy mi lesz itt hat hét múlva, a bemutatón! Ezekből építkezünk, s ezekből veszünk vissza. Ebben nincs matematika.
● Miért nincs?
– Mert – egykori fazekasosként mondom –, ahol matematikai számítás van, ott megint csak azt érzed, bár nem tudod megfogalmazni a nézőtéren, hogy mi a bajod, nem jössz rá, de valami hamis. Valami nagyon ki van számítva. S ott fent ugyanaz történik, ellenkező előjellel, mint a túl nagy, hamis gesztusoknál… Ez volt a múlt. A múltam. S hazudik az, aki azt mondja, hogy a fiataloktól nem tud tanulni! Hű, de nem igaz ez! A mai napig tanulok tőlük. Minden este… Jó csinálni – s jó volt csinálni. Mint Lorca Bernarda házában is a púpos lányt – akinek fizikailag alig van mozgástere. De figyel, les – s ugyanabba a Pepébe szerelmes, mint a többiek. A Popfesztiválban én futottam be elsőként a színpadra – mert azt mondták, fuss és tedd szét a kezed! Fiatalos őrület, lendület volt. Nem voltak bennem kérdések. Ez nem egy „bólogató jánosság” volt, csak az ember még nem tudja, hogy a szellemisége értelmesen hol jelenhet meg. Hogy meg lehet-e mondani, ha valami, valaki rosszfelé visz?! S ezért egyáltalán nem baj, hogy az ember megérik. Hogy – igen – megöregszik.
● Gáti Oszkár Győrben most megmondta –„jól megaszonta”– a társulati ülésen. A kiszolgáltatottságról, a kényszerű szakmai-lelki-szellemi kurvulásról beszélt, mint mondta: lelépve mindörökre a világot jelentő deszkákról.
– Nem tudom, hogy szóról szóra mit mondott, mit írt le. Nem nyilatkozhatom meg az ő nevében. Az Oszi kiváló színész, s nem hiszem, hogy sértettségből tette ezt. Úgy tudom, hogy talán nem a szakmát, a hivatást, hanem csak a színpadot – azaz a színházakat – hagyta ott. A szakmai hozzá nem értés, a színidirektorok szakmai nem orr-, hanem farfekvése – mondjuk inkább így – valóban napi gond ma. S egyszerűen nem elfogadható – semmilyen oldalról sem! Igazgatót egy szellemi műhely – márpedig a színház az kell legyen – élére nem „politikai  farfekvés” szerint kell, kellene kiválasztani, kinevezni! A színház – képzetesen –„pszichiátriai intézet”, ami soha nem volt demokratikus, mert nem is lehet az! De ha egy „nem demokratikus színházcsinálásba” belép egy despota, egy politikai vazallus, egy komisszár, akkor az megint más! A pszichiátriai „kezeltek”, a színészek közt vagy „felett” – akik minden este a bőrüket, a lelkület viszik a vásárra a színházban – emberbarát, emberközpontú jó menedzsernek, pedagógusnak kell lennie a az igazgatónak. Nem is fogom fel, hogy van egy „kegyelt”, aki mindenható! Merthogy olyan jó volt a Csókos asszonyban, s nekem, párttisztségviselőnek úgy tetszett… Nem lehet, lehetne így, akármelyik oldalról beszélek is… Nem is tudom, miért nincs színházvezetői képzés! Én alapvetően optimista  vagyok. Hittem abban, hogy megváltozik a kommunizmus útján való gyaloglásunk, hogy nem kell sokáig csetlenünk-botlanunk azon a járhatatlan úton, hittem abban, hogy a minőségnek lesz rangja – nem így történt eddig –, de ettől még mindig hiszek benne. Hittem, lehessünk szabadok! Ez bekövetkezett. Ha azt mondom, hogy száz kívánságból ötven bejött, akkor okkal lehetek – az utódaim miatt is  – derűlátó!
● Színésznőként közéleti ember is. Rengeteg olyan jótékonysági előadáson vesz részt, ahol fogyatékosok a nézők. Milyen nekik – velük – játszani?
– Fentről nem tudsz reagálni, kinézni, sem örömödben, sem bánatodban, sem szánalmadban – bár ez az az érzelem azt hiszem, nem helyes. Nem lehet. Képtelenség. Megrendít bennünket a tudat, s valahogy – ha hiszi valaki, ha nem – emelkedettebbé teszi az előadást. Pedig nehezebb előttük, nekik játszani. Mert nem tudnak suttogni, vagy nem tudják koordinálni mozdulataikat. Volt, hogy egy ilyen gyereknéző a Dzsungel könyve musicalnél – amelyet már több mint hétszázszor játszottunk, s ez fantasztikus szám -– érzelmei hatására ütemesen verte a falat, két ököllel. De inkább ő verje megrendültségében, örömében, mint hogy a tőle tíz székre ülő pedagógus próbálja csendesíteni, hogy az „bennünket, úgymond, zavar!” A Dzsungel könyvében Bagira vagyok. Fekete párduc, egy sokat tapasztalt nagy macska. Nem négykézláb játsszuk az állatszerepeket… A macskaságból a puhaság, a hirtelen gyorsaság maradt. Bagira egy megfontolt „karateművész”… Amúgy az elesettekért, akár ember, akár állat, mindig próbálok tenni. Bármikor, bárhová elmegyek értük. A Születés Hetén is ott voltam. Pedig milyen régen volt, hogy magam szültem. Ma nagy-nagy örömöt szerez nekem, hogy felnőttek a gyermekeim és boldogok.
● Közéletisége nem mutat „színt” – pártszínt”. Persze ha mutatna, az egy  művésznél igazából nem is jó…
– Úgy vélem, ma ugyanolyan vagyok, mint régen, amikor apám mesélt ’56-ról. S ittam a szavát… Ezért volt jó a Forró ősz a hidegháborúban – Magyarország 1956-ban című ismeretterjesztő dokumentumfilm narrátorának lenni az 1956-os Intézet Közalapítvány felkérésére, két éve. Amikor a szocializmus  köveit kellett lerakni, kötelességszerűen, olykor nagyon közel álltam a börtönhöz. Nem voltam hős, dehogyis. Szerintem sokan gondolkoztak úgy – „másként” –, mint én. Ebből ki lehet találni, hogy az elvbarátaim kik voltak akkor, s kik ma is. Hiszek a toleranciában, s abban, hogyha akkor, ’68-ban – negyven esztendeje – hagyják, hogy mi, mindannyian friss levegőhöz jussunk, hogy szabadok legyenek gondolataink, véleményeink és cselekedeteink, hogy keresztet vethessünk egy templom előtt, hogy bárki vállalhassa zsidóságát, buddhistaságát, bármilyen másságát, még tán ma is építenénk „azt”… De nem így történt. Mára meg sajnos az emberek rájöttek, hogy nem kifizetődő kiállni a megrögzött, elvszerűen hitt gondolatok mellett, inkább így tesznek: ha erről fúj a szél, kicsit erre fordulok, ha meg arról, akkor kicsit arra. Ezt látjuk most. A közéletben való jelenlét nem szabad, hogy anyagi vonzattal járjon együtt – az olyan lenne, mintha a színész sápot szedne, mintha kiszolgálná „azokat”. A „színeimet” pedig nem én, hanem az engem megítélő emberek festik meg – pedig én tényleg ugyanolyan vagyok, mint voltam… Ha egy kicsit is ismert vagyok – ez már régen nem olyan, mint amikor tévéjátékok, tévéfilmek készültek garmadára –, s ez segít, akkor szívesen támogatok ügyeket. De egy Magyar Gárda mellé semmilyen szinten nem állnék oda… Mert máig bennem él első mozilátogatásom emléke. Tán négy-ötéves lehettem, amikor édesanyám elvitt a Corvin moziba egy mesefilmre. De akkor még volt Filmhíradó! S ott megjelent fekete-fehéren egy bácsi kiabálva, a jobb kezét mereven az égig emelve, orra alatt kis fekete bajusszal. Fel kellett állnia anyunak, s kijönni velem, mert féltem, sírtam, üvöltöttem.  Anyám kint elmondta  – ahogy egy ekkorka gyereknek el lehet –, hogy Adolf Hitler mit művelt a világgal. Életem első mozielőadása lett volna, de már a nagyfilmet nem láthattam… Miatta. Képzeljünk el valakit, aki így tud hatni a kinyújtott karjával, hogy vagy kinyújtod te is, s menetelsz vele, akár a halálba, vagy elmenekülsz, sírógörccsel…

Gündisch Mónika 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!