A legyőzöttek igazsága

A szócsatát hamar elfelejtjük, a film vetítése visszamenőleg is bizonyítani fogja, helyes volt a döntés, még akkor is, ha tudjuk, hogy igaza van Bohó Róbertnek, a ma élő két tanú egyikének: a vallomásokat és beismeréseket csak úgy lehet megfelelően értékelni, ha legalább sejtjük, hogy a vádlottak milyen embertelen pszichés és fizikai nyomásnak voltak kitéve, s legkésőbb Szilágyi József áprilisi kivégzése óta pontosan tudták, hogy előre kitervelt, gyalázatos szándékú koncepciós pernek az áldozatai. (Egyébként csak dicséret illeti az Index és az Origo hírportálokat, amiért a Centrális Galériában folyt vetítésről napról napra beszámoltak.) A nyilvános vetítés azt a reményt sugallja, hogy a forradalom vezetői – és személyesen Nagy Imre – lassan mégis elfoglalják méltó helyüket a nemzeti emlékezetben, az elnyomó hatalom brutális nyomása pedig eleve fölmenti őket a kisszerű méricskélések alól, hiszen ki mer bizonyosnak lenni abban, hogy miként viselkedett volna az akasztófa árnyékában?!
De nincs még így. A nemzet inkább vitázik, az ifjú nemzedékek panteonjában elsősorban a régebbi korok – Hunyadi Mátyás, Kossuth s mások – nagyságai kapnak fő helyet. Nagy Imre bátor kiállása, vérbírájával szemben folytatott egyenes vitája s mártíromsága idehaza még nem olyan integráns része a közgondolkodásnak, mint amilyen  – hitem szerint – újabb ötven év múltán lesz. Helye történelmünkben ott van az ugyancsak ártatlanul kivégzett miniszterelnök, Batthyány gróf mellett, s ahogyan 48-as elődje, ő sem volt forradalmi alkat: a napokban elhunyt Fejtő Ferenc írta egyik tanulmányában, hogy megjelenésében, joviális habitusában inkább a megbékélés embere volt, s ily módon a történelmi emlékezet Deák Ferenchez is hasonlíthatja. Csakhogy a Habsburgok gondoltak a megtorlás utáni jövőre, ezért nem bántották Deákot, véli Fejtő, a szovjet tankok segítségével berendezkedett hatalom viszont öröknek gondolta országlását, s Nagynak életével kellett fizetnie azért, mert átlépte a Rubicont, amelyen túl már nem a megreformált nemzeti kommunizmus, hanem a nemzet akaratára épülő polgári demokrácia ködlött föl. Snagovi száműzetésben írta a forradalom eltipróiról: „A magyar nép nemzeti harcát elárulták, hátba támadták, idegen fegyveres erővel leverték. Ilyen durván és kíméletlenül még soha nem tiporták el a magyar nép jogos nemzeti törekvéseit.” Ettől a meggyőződésétől nem tudták eltéríteni, s a teljes tudatossággal vállalt mártíromság felülírja Nagy előéletét, mert az utókor szemében  egyre lényegtelenebbé válik, honnan jutott el Nagy a végzetes ítélettel való bátor szembenézésig. Amelyet – ma már tudjuk – Kádár határozott el, s amelynek kísértésétől valószínűleg egész életén át nem tudott szabadulni. Ötven éve és aztán még sokáig döbbent csönd fogadta a kivégzéseket, a „végső szégyent” – ahogyan Petri írta 1983-ban – a hazai magyar társadalom szemlesütve, s legföljebb csak gondolataiban próbálta megemészteni. Érthető Regéczi-Nagy Lászlónak, a másik élő tanúnak a rezignációja: „A vereség akkor válik teljessé, amikor a legyőzöttek igazságként fogadják el a győztesek hazugságát”.
De a hosszúra nyúlt kádári időszak – sem a megtorlások, sem a feledtetést célzó konszolidáció – nem tudta véglegesíteni a győztesek győzelmét, a hazugság az igazságon csak ideiglenesen kerekedett fölül, a lelkek többségében soha sem, s a rendszerváltozás két évtizedének sokszor kicsinyes vitái ellenére is a legyőzöttek teljes igazsága felé haladunk. Mert a XX. század világtörténelmébe a magyar nemzet valójában csak egyszer szólt bele, s Nagy Imrét, a „cvikkeres öregembert” ennek vezetőjeként őrzi meg az utókor. Bátorságával, elszánt s a halált valóban „megvető” igazságtudatával a legyőzött  már régen felülkerekedett legyőzői gyávaságán, s a jövőben egyre inkább ez fog történni.

Martin József 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!