Fizessenek a szegények?!

Úgy látszik, a hazai válság vészharangjának kongatása nem elegendő, meg kell tetézni a tétet. Nincs ezzel semmi gond, pártja fölényesen vezeti a mai közvélemény-kutatásokat, érthetően siettetné hát a választásokat, s üti a vasat, amíg meleg. A korábbi koalíció két pártjának lehangoló taktikai hibái és a kibékülésük útjába meggondolatlanul emelt (szó)akadályai szintén a Fidesz-elnöknek kedveznek. Él is minden lehetőséggel, szirénhangon csábítgatja a liberálisokat, akiket még – átállás esetére – demokratának is hajlandó lenne visszafogadni, mintha máris ő mondaná meg ki voltál.
De attól még én is elképedek, noha már ritkán szoktam meglepődni, amilyen magától értetődően beszél Orbán az elkerülhetetlenül magas energiaárakról, mit sem törődve azzal, hogy szóvivőivel minden eddigi gázáremelésnél patáliát csapatott. Tizenkilencedik századi politikusok merték megcsinálni, hogy egy távolabbi helyen az ellenkezőjét hirdessék annak, amiről legutóbb szónokoltak. Akkoriban a hírek még lassan jártak. De micsoda lenézése ez azoknak az annyit emlegetett embereknek, hogy meg meri ezt tenni az azonnali kávé és hírek világában!
Ettől lett oly leleplező a Kéri-körben elhangzott elmélkedése, bár váltig állítja immár, hogy nem bánná annak közzétételét (ehhez képest a jobboldali médiában még ma is akadnak, akik kételkednek benne). Sok elemző mutatott már rá, hogy – leszámítva néhány kínos elszólását, óvatlan szóhasználatát – Orbánnak célja volt azzal a fejtegetéssel: miután a háromszáz forintos vizitdíjjal lekenyerezte „az embereket”, most a gazdasági és üzleti köröknek kell eladnia magát. Politikai értelemben öltönyt ölteni, s kikászálódni a populista mezéből. S tudja jól, a hazai és külföldi big businesst nem igazán érdekli, mekkora szerepe volt éppen neki a kormányzás megbénításában, ha egyszer most ő ígéri a bénultság megszüntetését. Gúnyos mosolya megsemmisítő kritikája a koalíciós kétbalkezességnek: lám, a kormányprogramot (az alkotmánybírák áldásával) megtorpedózó népszavazással sikerül egymásnak ugrasztanom a két pártot, miért is ne próbálnám meg, ami 1998 elején – Tölgyessy és sok liberális szavazó átcsábításával – egyszer már bejött?!
Egy szakértő szerint a nyugdíjbefagyasztás megemlítésével Orbán ritka bravúrt hajtott végre: másodszor is belelépett ugyanabba a folyóba. Panaszkodik is a jobboldali sajtó, hogy a szocialisták ezt képesek kihasználni, míg a Fidesz új meg új ötletekkel próbálná csökkenteni a negatív hatást. Ám azért a Fidesz és elnöke csendben kitart a csupán inflációt követő nyugdíjemelés mellett, amit lehet ugyan reálértéken tartottként reklámozni, de távlatilag valóban befagyasztaná az idősek ellátását. Amint Gyurcsány kimutatta, a svájci indexálás nélkül a ma 82 ezer forintos átlagnyugdíj csak 58 ezer lenne. A különbség pedig irdatlanul sok tízmilliárd, s itt van az eb elhantolva: ezzel Orbán közös nevezőre került több liberális közgazdásszal, akik szintén sokallják a nyugellátási kiadásokat. Állítólag a Kéri-körben arról is beszélt, hogy – ellentétben az inaktívakra „támaszkodó” Hornnal – ő az aktívaknak akar kedvezni. (A szakértő, meglepő módon a jobboldali napilapban, figyelmezteti: „Orbán téved: Horn Gyula nem a nyugdíjasokra támaszkodott, csak a lehetőségek határán belül tisztességes volt velük”.)
Ha eddig balról igyekezett előzni a szocialistákat, Orbán most rájött: nemcsak ő türelmetlen, hanem a tőke is, meg az „aktív” fiatal nemzedék. Ő a hatalomba sietne, azok euróba, a szó minden értelmében. S hát a liberális reformerek helyzettől függetlenül sürgetik az állami kiadások csökkentését, aminek a méretek folytán csakis akkor van értelme, ha a szociális támogatásokra is kiterjesztik, s persze a nyugdíjakra, egészségügyi kiadásokra. Mindenki másként érvel, a tisztességes liberális természetesen nem nyúlna a „rászorultak” pénzéhez, csakhogy azt a kategóriát mindig mindenütt a költségvetési lehetőségek szokták meghatározni. Hogy ki a szegény, azt ők mondják meg! Lamentálhat szegény (a svájci indexálást védő) szakértő, hogy „aki hosszú távra tervez, annak tisztességesnek lenni a legjobb stratégia”, a nyugdíjasokat Orbán már 1998 őszén is megosztotta, vagyis köztük húzta meg a szegénységi határt. Mások a rokkantnyugdíjba menekült százezreknek róják fel, hogy a rendszerváltás után nem fűlött a foguk a nyomorhoz (az ügyeskedés nyilván a tehetősek előjoga). Holott észrevehetné már a társadalom alsó kétharmada, hogy a felső harmad értésre adta: fizessenek a szegények!
Kétségtelen, hogy a legendás 19. századi reformkor nemessége a közteherviselésen azt értette, hogy azontúl neki is adóznia kell, míg mostanság lépten-nyomon azt hallani, alig két- millió adózó tartja el a társadalmat: jeles közgazdászok „felejtik el”, hogy az áfa (általános forgalmi adó) minden kenyeret vásárlót terhel, s belőle történetesen több bevétele van az államnak, mint a jövedelmi adóból. Ez persze nem örvendetes, ám mintha mindenkinek csak a szegényektől még bevasalható pénz jutna eszébe (a Fidesz is lankadni látszik a sarc emlegetésével, hiszen a főnök épp a nyugdíjasok fondorlatos megsarcolásához kínálja magát csendestársnak).
Régi nóta ez, washingtoni tudósítóként hallhattam a reaganisták „lecsurgás elméletét”, hogy a felső rétegeknek nyújtott kedvezmények mennyire meglendítik a gazdaságot és a haszonból visszacsurog a néphez. Ám a nyolcvanas évek elején a nagy adócsökkentés ellenére jött a recesszió, csúcs munkanélküliséggel, merthogy a vállalkozók nem aszerint fektetnek be, mennyi pénzük marad, hanem  a konjunktúrától függően. S a végső mérleg: az amerikai reáljövedelmek alig nőttek az elmúlt évtizedekben, viszont a gazdagok sokkal gazdagabbak lettek. Hogyne, tudok a mi vállalkozóinkat sújtó megroppantó adóterhekről, bár nekem az autócsodák és villapaloták, meg a minimálbéren bejelentett, de luxusnívón tengődők nem vallanak agyonadóztatott rétegre. S ami a versenyképességet agyonnyomó állami (szociális) kiadásokról szóló tételeket illeti, valaki egyszer már megmagyarázhatná nekem, miként illeszthetők e szép elvbe a skandináv országok, amelyek valahogyan ott találhatók a versenyképességi élbolyban.
Ha komédiának tekinteném, akár mulattatna is, hogy – miután magyar Meciarként híresült el – Orbán most magyar Dzurindaként ajánlgatja magát, s talán ezért is lett Szlovákia bezzegország a jobboldalon. Mert ott bizony elsősorban a – szélesebb értelemben vett – szegényekkel fizettették meg a gazdaság felpörgetésének árát (kivált a legcsóróbbakkal, akik ugye ott is romák). S talán nemcsak nekem tűnt fel, hogy az új szabad demokrata elnök fintorogva fogadta a szocialisták dobogókői döntéseit, amelyek legfontosabbika a kiállás a szociális kiadások megőrzése mellett (de vajon egyáltalán miért hívták meg azokat a fiatal, tényleg nagyon aktív szakértőket, akik a serkentő vállalkozói tehercsökkentés számláját szintén a szegényekkel szeretnék kifizettetni?) Valóban komédiába illő lenne, hogy a koalícióbuktató „szociális népszavazás” után – a megszokott orbáni pálfordulással – a Fidesz lopja be magát a gazdasági elit szívébe. S a szociális „költekezést” védelmező szocialistákat egy választáson azok se védjék meg, akiket ők igyekeznek megtartani legalább a tisztes szegénységben.

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!