Meglepte a Fideszt a nyugdíjasok felzúdulása

Még korai lenne egy új trendről beszélni, de az tény, hogy a Fidesz tömegtámogatottsága az elmúlt fél év legalacsonyabb színtjére csúszott vissza, a teljes szavazó korú népesség körében 41 százalékra. Mindeközben a szocialisták támogatottságának csökkenése – ami néha már megállíthatatlan, dugóhúzószerű zuhanásnak látszott – megszűnt, a támogatottság valamelyest nőtt, most 20 százalékos. E fejleményt összefüggésbe hozzák Orbán meglepetésszerű megnyilvánulásával  a Kéri-féle csoport tagjai előtt. Ennek nyilvánosságra kerülését a Medián által megkérdezettek viszonylag jelentős része az adott egy hónapos időszak legfontosabb eseményei közé sorolta. Fideszes forrásaink úgy gondolják, ez esetben Orbán részéről semmiféle „befolyásoltságról” nem volt szó: ő maga döntött úgy, mindenféle egyeztetés nélkül, hogy  bedobja a nagy beruházások felülvizsgálatának és a nyugdíjak „reálértéken történő befagyasztásának” témáját a köztudatba, mert – úgymond – tesztelni akarta a vízhőmérsékletet. Igaz, a reakció meglepte: nem számított arra, hogy a jelentős nyugdíjasszervezetek szinte egyhangúan elfogadhatatlannak, igazságtalannak és erkölcstelennek minősítik a felvázolt szisztémát, mivel az milliókat fosztana meg annak lehetőségétől, hogy részesedjenek az ország gyarapodásának gyümölcseiből. Egyes pártvezetők – például az úgynevezett polgármesteri lobbiból –  ezért felelősnek tartják elnöküket. Feltételezésük az, hogy pártjuk mostani megtorpanása folytatódhat és ez elsősorban azoknak a nyugdíjaskorúaknak „megingásával” magyarázható, akik a baloldaltól elfordulva közeledtek a jobboldalhoz.

Nem Orbánt hibáztatják egy másik ügyben: Stumpf István, a korábbi kancelláriaminiszter volt az, aki többször is úgy nyilatkozott, hogy kétharmados győzelmük esetén elképzelhető egy alkotmánymódosítás révén nyolcéves „erős elnöki terminus” a pártvezetőnek. Ennek a közvéleményre gyakorolt hatását még nem mérték, de bizonyosra veszik, hogy ez a „putyini magyar modell” (megspékelve egyházi vezetőkkel a felsőházban) kevés lelkesedést keltett a Fidesztől távolabb állók között, elsősorban az értelmiségben. Mindenképpen rákényszerítette ez az indiszkréció – ha az volt – a nagyobbik ellenzéki pártot, hogy kötelességszerűen felsorakozzon e koncepció mellett. Meg is tették: az informális beszélgetések során (ezek összefüggtek a hétvégi Orbán–Fodor találkozóval, illetve az ezzel kapcsolatban támasztott  liberális  igénnyel) kifejtették: az SZDSZ-nek nincs joga és lehetősége olyan politikai alkut javasolnia partnerének, amely megszabja, mitől kell tartózkodnia, ha kétharmados többséget szerez. (A korrektség kedvéért meg kell mondani, hogy maga Orbán nyilvánosan inkább hűti a feltupírozott kétharmados várakozásokat. Egy őt ismerő politológus szerint „úgy van ezekkel, mint a franciák voltak Elzásszal: sosem beszélni róla, mindig gondolni rá”).
Van viszont olyan kérdés is, amiről a „spirituális vezető” akkor is szívesen beszél, ha egyik szavával a másikat hitelteleníti. Mert a hazai „Moncloa-paktumra” való utalások elég nehezen egyeztethetőek össze azzal, hogy közszereplőknek, politikusoknak helyezik kilátásba – hatalomra kerülésük után – a felelősségrevonást. Orbán a legutóbbi tv-interjújában ezt mondta: „Sok nyilvánvaló bűncselekmény történt itt, amit csak iszonyatos erőfeszítésekkel tudnak elleplezni. Hosszú listánk van arról, hogy milyen beruházásoknál, döntéseknél gazdasági akcióknál nyilvánvaló, hogy ott korrupció, visszaélés történt”. (Feltehető a kérdés: hol a lista? Mire tartogatja? Most nincs jogállam?) Ugyanő  legutóbbi, a Magyar Nemzetben megjelent interjújában mondta: „A közbizalmat úgy lehet visszaszerezni, ha eleget teszünk a közakaratnak: Márpedig a közakarat egyértelmű. Legyen világos elszámoltatás, történjen meg az ország kifosztásának pontos feltárása … és az ezért viselendő felelősség kiporciózása”. A szélsőjobb kevéssé titkolt elégedettséggel fogadja a kanyart a Moncloatól Zétényi felé: Morvai Krisztina (ő egyaránt szívesen látott szereplő a Polgári Körökben  és a Magyar Gárda rendezvényein) emlékeztet rá Széles Gábor tv-jének minap adott interjújában, hogy ő Zétényi Zsolt oldalán állt már akkor, amikor a rendszerváltás után az első nagy dilemma az ún. visszamenőleges igazságtétel ügye volt. „Érezzék, hogy ezt nem lehet megúszni”.
Nem tudni, puszta véletlen-e (netán egyfajta morbus hungaricus továbbélése), hogy újabban állítólag közszolgálatban álló vezető emberek kapnak ismeretlenektől efféle üzeneteket szóban, vagy írásban, fehér porral, vagy akár anélkül: fekete listán vannak, nem fogják megúszni.

B.B.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!