A kelet-európai recept

Hírünk szerint Fidel Castro sérelmezi a Kuba-ellenes (már korábban felfüggesztett) szankciókat feloldó uniós döntést, mivel ahhoz az európaiak képesek voltak politikai követeléseket csatolni (nyilván csak így sikerült biztosítani Brüsszelben az egyhangúságot, hiszen a csehek és svédek – visszhangozva a Bush-kormány véleményét – elsietettnek tartották az EU lépését). A hatalmát februárban öccsére, Raúlra ruházó Castro nem oktalanul „keménykedik”: ha betegsége nem szól közbe, kiböjtölte volna a kilencedik amerikai elnök távozását is, amióta 1962-ben Washington embargóval kezdte büntetni Kubát. Ugyan minek is engedne? – vélheti az utódai reformpolitikáját nyilván aggódva látó vezér. Aki egyúttal azt is észleli az EU „sietsége” mögött, hogy az európaiak meg szeretnék előzni az amerikaiakat a felnyíló kubai piacért kibontakozó versenyben.
Valójában azonban a piacnál többről van szó: a – floridai kubai emigránsoknak elkötelezett – republikánus kormányzat fő partnerei a nyolcvanas évek végének „kelet-európai receptjét” látják megvalósíthatónak Kubában, s ekként a Raúl Castro-féle vezetés reformjainak elkerülhetetlen következményeként a békés rendszerváltozást. Hiszen – Fidelhez hasonlóan
– az európai fővárosokban tudják, hogy a szankciópolitika igazában a havannai keményvonalasokat erősítette (amint a floridai emigráció hazaözönlésétől való félelem is a rezsim bázisát szilárdította). Az elmúlt évtizedek kelet-európai történéseit ismerőnek aligha kell bizonyítani, hogy a bezárkózottság a diktatúrát erősíti, a nyitás viszont gyengíti, s végső soron felszámolhatja. Természetesen nehéz egyensúlyt tartani e nyitás és a belső ellenzék támogatása között, ám ez mindenképpen ígéretesebb politika, mint a Bush-kormány – hasznot nem hajtó – makacskodása, a kudarcot vallott embargóhoz történő ragaszkodása. Hiszen az is nyilvánvaló, hogy amennyiben demokrata elnök kerül januárban a Fehér Házba, tőle is inkább „európai” Kuba-politika várható. A.J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!