Rónay László
– Megannyi díj birtokosa, az idén kettőt is kapott…
– Ha az ember megöregszik, megérik a díjakra is – mert nagyon igaz az a mondás, hogy a kitüntetést az ember nem kapja, hanem adják neki… Március 15-én a Parlamentben a magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét vehettem át, nemrégiben pedig a Szent István társulat és a Stephanus Alapítvány által létrehívott Stephanus-díjat, amelynek azért is örülök, mert egész életemben igyekeztem az egyházamat szolgálni. Nem úgy „általában” az intézményt – mert sajnos túl sok minden szól mindig a pénzről, pedig szólnának inkább mind többet a szegényekért… Sík Sándor piarista költőről, íróról, akit a XX. század egyik legnagyobb egyéniségének tartok, monográfiát írtam. A Vigilia folyóiratnál – amelynek ma is szerkesztőbizottsági tagja lehetek – anno a ’60-as évek elején a főszerkesztőm volt; ifjú titánként az volt a dolgom, hogy a lap gépelt példányát cenzúráztatni vittem az Állami Egyházügyi Hivatalhoz. A mai eszemmel már úgy hiszem, látták azt a gépelt példányt tőlem, a „hivatalos utat” járótól függetlenül is… De nem megyek utána, nem keresem az embert, az ügynököt – öreg vagyok én már ehhez, meg megbocsátó; különben is csak akkor foglalkoznék a netán ránk állított becses személyével, ha feketén-fehéren nyilvánosságra kerülne a beszervező kiléte is! De nálunk ez eléggé felemás…
– Mostanában jelent meg a Fradi-szívvel, hegyen, völgyben című könyve. Mit mondjak – elüt Márai, Mécs László vagy éppen Thurzó Gábor tanulmánykötetétől…
– A Fradi-szív megvan, de most inkább a völgyben… Mondhatnám „bestseller" lett… Mint korábban az Unokáim könyve, s a Megint az unokáim! Három gyermekem van – Ágnes a Pázmányon angolt tanít, Krisztina a Mustármag iskolában magyart, Tamás pedig újságíró –, s három unokám. Andris, Kata és Zsuzsa, 13 évtől lefelé számolva, kétévenként jöttek, mindannyiunk örömére. Feleségem, Lukács Judit nyugdíj után is maradt, ami volt: tüdőgondozói orvos – meg van elég baja a férjével is! Szabad időnkben mindketten rengeteget tanulunk az unokáinktól: a gyermekektől szerintem valóban több mindent lehet elsajátítani, mint a felnőttektől. Mást és másként látnak, mint mi. S ahogy öregszem, egyre többet tanulok tőlük, mert egyre inkább lesz olyan, hogy rájuk is szorulok… Amúgy meg a leggyengébb pontom Bach és Händel muzsikája: ha az ember dühös – igaz, ez nálam ritkaságszámba megy – e zene által békességre talál. Meg akkor, ha időben megtanul röhögni önönmaga gyarlóságán…(gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!