Egyház és haladás

Egészen biztos vagyok benne, hogy a titkos találkozóról szóló hír nem kacsa. A Magyar Katolikus Egyház felsőpapsága soha nem csinált titkot belőle, melyik oldal kormányzását támogatná szívesen. Emlékezzünk a püspöki kar drámai hangvételű felhívására nem sokkal a legutóbbi parlamenti választások előtt; eszerint országunk olyan súlyos helyzetben van, amelyből „csupán Isten irgalma menthet meg bennünket”. (Értsd: az egyház „hű fiának”, Orbán Viktornak kormányra kerülése.) Azt sem feledem el, hogy a vizitdíjról, kórházi napidíjról és tandíjról szóló (kétes jogalapú) népszavazás napján – legalábbis a templomok egy részében – imát rendeltek el „hazánkért”. (Kimondatlanul is világos volt mindenki számára, hogy a népszavazás egy bizonyos eredményéért szólt az imádság.)
Hogy lássuk, mennyire vehető komolyan a katolikus egyház megszólalása pártpolitikai ügyekben, szeretném felidézni most a püspöki kar egy sokkal régebbi felhívását. Közismert, hogy az utolsó Habsburg-királyt, IV. Károlyt 1921. november 6-án trónfosztás útján hivatalosan is eltávolították Magyarország éléről. Nos, a katolikus püspöki kar – mely mindvégig legitimista álláspontot képviselt – már november 16-án mélységes fájdalmát fejezte ki a detronizáció miatt és imát rendelt el „hazánk sorsának jobbra fordulásáért”. (Klebelsberg Kunó akkori belügyminiszter kérte a püspöki kartól a felhívás visszavonását, ám a püspökök felháborodottan visszautasították a szerintük illetéktelen beavatkozást. Ugye, ismerős reakció?)
Mi következik mindebből? Ha az egyházon múlt volna, Magyarország ma is Habsburg-monarchia lenne. (Látható, hogy számára a Horthy-rezsim is túlságosan demokratikus volt.) Nagy tanulság, hogy a katolikus egyház – amely önmagát a társadalmi igazságosság letéteményesének szereti tekinteni – törekvéseit illetően köszönő viszonyban sincs (ma sem!) a valódi haladás eszméivel.
Beck Tamás, Budapest

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!