Homokozó

 Szerinte a homoszexualitás divatját éljük, ami abból is látszik, hogy sokan nem genetikai okokból, hanem „társadalmi nyomásra” válnak melegekké – a püspök úr ezt egészen biztos forrásból, egy meg nem nevezett pszichiátertől személyesen tudja, tehát abszolute biztos.
Nyilván ez is ugyanolyan, mint a tetkó, a piercing vagy éppen a mellnagyobbítás: a fiatalok egymást bolondítják. Hiába jön rá egy fiatalemberre naponta többször a kangörcs, tudja, hogy a társadalmi elismertségért nem egy lánnyal, hanem egy csinos fiúval kell – minimum – nyilvánosan csókolóznia.
A püspök úr állásfoglalásában – melyet az élettársi kapcsolatok, benne a homoszexuálisok hivatalos élettársi kapcsolatának is törvénybe foglalása váltott ki – azért vegyük mégiscsak észre a hatalmas előrelépést. Hivatásos homofóbok, akik közé a katolikus klérus nem kevés tagja is tartozik, tagadni szokták, hogy a homoszexualitásnak genetikai, vagyis az egyén akaratától független, biológiai okai is lehetnek. Más szóval: elképzelhető, hogy Istennek, a Tudatos Tervezőnek, számunkra átláthatatlan tervébe az azonos neműek iránti vonzalom éppen úgy beletartozik, mint mondjuk a vakság, a sántaság, netán a balkezesség, még ha nem is ez a „mainstream”.
„Homoszexualitás mindig is volt és mindig is lesz, de ennek nem örülünk” – mondta a fölvilágosult püspök. Csak azért nem teszem hozzá, hogy örömük e téren a kutyát sem érdekel, mert létezik jó néhány kérdés, melyeknél föl szokott vetődni: vajon örül-e neki az anyaszentegyház – és ha nem örül, miért nem adja ennek a jelét. A homoszexualitással szinte egy időben jött divatba például a prostitúció, a gyerekek üzletszerű megrontása, a hajléktalanság, vagy épp a nyilvános, sőt politikai szintre emelt cigányozás, zsidózás – már amennyiben „divatba jövésnek” lehet minősíteni, ha valami, ami korábban tilos, titkolt, vagy le- és elfojtott volt –, a demokráciában most hirtelen napvilágra kerül. Emberi jogi szervezetek mégis hiába tennék össze a kezüket: ugyan, szólaljon már meg a püspöki kar egy-egy náci masírozás, melegverés, uram bocsá’ papi pedofília kapcsán. Az egyház ilyenkor fenséges hallgatásba, maximum általános lózungokba burkolózik.
Egy határozott állásfoglalás pedig igencsak aktuális lenne. Némi fogvacogás után a rendőrség engedélyezte az idei  budapesti melegfelvonulást. A homofóbok persze máris gyakorlatoznak, a világhálón verbuválnak bátor tojásdobálókat, és nincs az a rendőrparancsnok, aki garantálni merné és tudná, hogy a másságára „büszke”, azaz önmagukat vállaló és a többséggel dacosan egyenrangúnak tekintő melegek közül nem lesz majd néhány jól megverve. A már idézett püspök erről úgy nyilatkozott, hogy „nem fogok ott lenni egyik csoportban sem”. Karakán kijelentés, ami, ha mástól nem, a magyar nyelvtan szabályaitól biztosan elhatárolódik.
Megmondta viszont a kőkemény őszintét egy jogtudományi és kánonjogi doktor, egyben a Magyar Katolikus Családegyesület Életvédő Fórumának alelnöke, akivel csak az merjen szembeszállni, aki egyszerre veszi magára a magyar-, a katolikus-, a család-, valamint az életellenesség bélyegét. Ez az úr, nemcsak az Alkotmánybírósághoz fordult a parlament döntése miatt, hanem oda nyilatkozott, hogy amennyiben a meleg párok (az örökbefogadás kivételével) hasonló jogokat kapnak, mint a házastársak, az „káros az emberi faj szaporodása szempontjából”. Tény, hogy egy apa (mint joggal feltételezzük róla), a szaporodás kérdésében valamivel kompetensebb, mint egy püspök, ám ha komolyan vesszük a tételét, hogy házasságjogi szabályozással olyan életközösséget kell elismerni, amely gyermekek nemzésére és nevelésére irányul, akkor a házasságok szentesítésével meg kéne várni, legalábbis a belőlük született gyermekek nagykorúságát.
Szaporodni könnyű. Nevelni – mint látható – fölöttébb nehéz.

R. Székely Julianna 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!