Fékezett habzás

Akkor hát a milliónyi flitter, csingilingi, üstdob és cintányér mi végre kellett? Csak a nagyérdemű közönség kedvéért, a választási szórólapok, plakátok és viták, vizslák és szerverek társasjátékával együtt?
A publikum, amint látjuk, utólag sem igen örül az efféle beismeréseknek, hiszen akkor ugye, teljesen fölöslegesen váltott meg olyan sok jegyet. És a nagy mutatvány után bizony durcás gyermetegség utólag, az esés utáni puffanás láttán annyit mondani, hogy pont így akartam. Így dobtok ti, kiáltottuk kiskamasz korunkban, amikor mellé találtunk – de most (megint) így dobok én! Csakhogy az a kör már elment, hiába mondták rá minden egyes újabb voksolásra, hogy az lesz a választások soron következő (akárhányadik) fordulója, az, amelyik igazából számít. Néha eszembe jut, hogy ha a most (hat év után) nagy nehezen 30 napos közmunkára ítélt, időnként elveszett, most újra megtalált legfőbb hídfoglaló kedvéért az akkori választások szavazatait tényleg újraszámolják, mi lett volna, hogyha az újabb végső szám még az elsőnél is „rosszabb”? Újra elfoglalták volna az Erzsébet hidat, míg vissza nem számoltatják az első eredményt?
Az is a mai mutatványok egyike, hogy noha erősen fékezett habzással, de előrehozott választásról beszélnek (nyilván terápia gyanánt, a lelkesedések ébren tartására), miközben azt maguk sem akarják. Mégis hajtogatják, hiszen talán megint itt a jó alkalom. Mert már szinte tényleg alig látszik más, mint a vergődés, a lassú lerogyás.
A másik műlovar alól ugyanis mintha valóban kilőtték volna saját hatalmas, ám békésen aluszékony lovát. Az is lehet persze, hogy most csak erőt gyűjt, de hogy nem húz, meg se mozdul, az azért látható. És akik a bakon ülnek?
A barát-ellenség felismerő rendszerrel is bíró, okos elemzők azt mondják, hogy Gyurcsány Ferencet két párt tette tönkre: a Fidesz és a tulajdon pártja. Tény, hogy a népfrontilag sok-párti egy-párt sohasem kímélte halálos, ezért megsemmisítésre kijelölt legfőbb ellenségét, de a mai állapotokért, lássuk be, a miniszterelnök is megtette, mégpedig saját kezűleg, amire egyáltalán képes volt. S minthogy igen tehetséges ember, eléggé sokra volt képes, minden mértéken túl sokra. Hangos, ám könnyelmű nekiveselkedés után örök kapkodás, szüntelen iránymódosítás, öngerjesztő szalmaláng-lelkesedések után páratlan helyzetek és lehetőségek elrulettezése, oktalan magabiztosság. És azután fuvallatnyi, múló erőfeszítések („kommunikáció”) annak érdekében, hogy ez az egész fékezett habzás mégse tűnjön egészen a kisebbségi kormány veszett fejszéje nyelének.
De ne legyünk igazságtalanok: mindez az SZDSZ nélkül sehogy sem jöhetett volna létre. És az ország tikkadtan megint rájuk vár. Fölhevülve várja Fodor Gábornak a miniszterelnökkel, aztán a Fidesz-elnökkel (vagy éppen fordítva) kitűzött, csúcstalálkozóit, majd a híradások sokat ígérő, végre talán enyhületet kínáló kortyait. Valószínűleg ismét hiába, hiszen nem ez a forró nyár, hanem majd csak a hideg december adja meg a választ a vergődés helyett a hogyan továbbra: lesz-e megint koalíció?
Én azt hiszem, hogy lesz. Persze nem feltétlenül a régi szövetségbe forrva, hanem valami szép és új nevű, valójában az ilyenkor (csak nálunk nem) megszokott külső támogatással. Mert hogy nem az az érdekes, hogy az SZDSZ-t most éppen hány százalékra taksálják a közvélemény-kutatások (ez csak vitakérdés), hanem, hogy az SZDSZ-nek pontosan húsz parlamenti mandátuma van (ami ténykérdés). E húsz – vagy csupán nyolc, mikor mennyi, ki hogyan számítja? – képviselő nélkül csak a reszelgetés folyik majd tovább, vagy talán még az sem. De hogy e nélkül költségvetése sem lesz Magyarországnak, könnyen belátható.
Közben azért akadnak, akik jól megfenyegetik az országot még azzal is, hogy egész nyáron át érte fognak dolgozni. Pedig tán jobb volna mégis kicsit szabadságra menni, mivel nehéz őszünk, telünk lesz – budapestieknek: további két katasztrofális esztendő vár ránk, ha lehet még egyáltalán a főpolgármesternek hinni. Ilyesmikben biztos, sőt valószínű, még keveset is mondott. Nemcsak az egekig érő benzin- és gázolaj-, meg a gázár miatt, hanem, mert ma még a politológusok is teljesen tanácstalanok, bárki veszi is föl körükben Orbán Viktor szavait. Aki mégsem tanácstalan (nem szokott az lenni), most épp erős államfőről s egyebekről beszél, mert a nagyérdeműt teszteli.
A legtöbben mégis csak tippelnek, hiszen az alkotmány idevágó rendelkezései – mert megalkotói egykor úgy hitték, hogy a stabil kormányzás nemcsak a pártoknak fontos, de mindenek előtt az ország számára létkérdés – a kisebbségi kormányt is erősen védik. Igen, csakhogy akkor végre kormányozni kéne.
Már csupán azért is, mert (ahogyan régen, még a gimnáziumban tanultuk) a külpolitika a belpolitika folytatása, „csak más eszközökkel”. Talán nem is marxista tételként hallottuk, de még hogyha úgy is, beigazolódni látszik. Mert egy civakodó, megosztott, minduntalan önmagába harapó, önmagát maró országnak a külpolitikája is súlytalan. Olyan, mint a miénk. Igaz, hogy külügyminiszterünkre nem ezért támadt rá oly durva ízléstelenséggel Ján Slota. Talán magyar televíziót néz: a magyar miniszterelnökről egyebeket is hallhatott.
Jut eszembe, nem hallottam arról sem, mit válaszoltunk a szlovák elnöknek, aki hozzánk megint oly szívesen jönne. Talán, hogy elmondja nekünk, miért írta alá azt a törvényt, miszerint az ottani magyar tankönyvekben éppúgy nem lehet leírni a magyar helységneveket (csak egyszer, és akkor utoljára), mint régen Romániában, Ceauescu nemzeti kommunizmusa idején.
És ha civakodásainkat még a pártpolitikai export területén is lelkesen újrahasznosítjuk, mint a külkereskedők mondanák: a magyar–magyar „relációban”, akkor, mint most, az erdélyi választások nyomán, az eredmény sem fog elmaradni.

Csapody Miklós 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!