Mintha ellustult volna Budapest

l „Oszama bin Laden ugyan Németországban végzett építészmérnök, de én itt nem örülnék, ha a nemzetközileg körözött fanatikus terrorista kollégaként szabná meg, mi építhető a Duna partján…” – mondta ön még angyalföldi főépítészként, alig egy hónappal a 2001. szeptember 11-i New York-i merénylet után.
– Ma is így gondolom ezt az épületmagasság kapcsán is, természetesen. Akkor – a repülőgépes terrortámadás ellenére – az amerikaiak csaknem hetven százaléka voksolt a közvélemény-kutatások szerint újabb felhőkarcolók építésére. A magasházaknak a világon mindenütt van, kell, hogy legyen jövője a nagyvárosokban – akkor is, ha „nem nőnek az égig”.
l Angyalföld, Budapest XIII. kerülete ebben példát is mutatott. A városrész kiugróan fejlődik.
– De ugyanígy Ferencváros, a IX. kerület is. Össze is mértem magamban őket. Földrajzilag ugyanúgy sok az iparterület, a Duna partján nyúlnak el valahai „prériként”, viszonylagos közelségben a szorosan vett Belvároshoz. Szóval mindenféle szakmai összehasonlítást tettem, aztán egyszer csak rájöttem, hogy: egy csudát! Nem ez számít igazán! Hanem az, hogy mind a két helyen újraválasztja a lakosság a kerület vezetését, ettől ők nem csodálkoznak rá a kerület dolgaira, nincs időveszteség, a dolgok tudnak folyamatukban következetesen, bakugrások nélkül előrehaladni és megvalósulni. Tehát nagyon sok múlik azon, hogy egy testület tud-e egy ciklusnál tovább tervezni és gondolkodni, s ehhez „hozzászokva” tudnak viszonyulni a város(rész)fejlesztéshez. Szóval erre a következtetésre jutottam. Nem építészeti-építészi okai vannak tehát.
l Ne legyen annyira szerény!
– Nézze, a főépítész is olyan egy önkormányzatnál, amilyen maga az önkormányzat. A jogalkotó testület oldalán áll a főépítész, az építésügyi hatóság pedig a jogalkalmazó szervezet, a jegyzőhöz tartozik. Szóval eléggé elkülönül a rendszer. Akkor működik ez jól, ha az elkülönült részek között harmónia van, s ilyenkor van ott aktív, cselekvőképes főépítész is. Ha ilyent választ magának a testület. Akkor tudnak igazán a megőrzés mellett a fejlesztéssel is, mintegy szinkronban foglalkozni. Budapestnek, Magyarországnak a fejlesztés a motorja. Itt, az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztériumban az országos főépítész vezeti az Országos Építészeti-Műszaki Tervtanácsot, a miniszteri szakmai díjbizottságokat – így az Ybl-, a Pro Architectura, a Kós Károly-díjak kapcsán; megalakult a Nemzeti Építészeti Tanács öt nagy hazai szakmai szervezet részvételével, mint miniszteri tanácsadó testület – ennek az elnöki tisztét is jómagam töltöm be főépítészként. Az uniós források, a mintegy nyolcezermilliárd forintnyi fejlesztési összeg megjelenésével a következő hetektől-hónapoktól kezdve olyan mértékben megnövekszik az építési feladatok tömege, hogy azt szoktuk mondani: majd’ kétszer annyit kell építeni az előttünk lévő években, mint a rendszerváltástól mostanáig! A rákészülést és a szakma megbecsülését jelzi a Nemzeti Építészeti Tanács megszületése. Mivel minden épület a jövőnek is szól – építész kollégáink a műhelyeikben most tervezik a jövő műemlékeit – különösen oda kell figyelnünk, nehogy a mennyiségi építés „lenyomja” a minőséget. Júniusban alakult meg a testület, s elértük, hogy a minőség, a „hogy néz ki?” bekerült az uniós pályázatok alapszempontjai közé. Azt szoktuk egymásnak mondogatni, ha már mást nem is csinálnánk, már nem éltünk hiába! De a felkészülésünk egyébként elmegy odáig is, hogy a mintegy 150 ezer(!) hiányzó építőipari szakmunkást valamilyen módon a szakképzésben, részképzésben biztosítsuk. A II. világháború utáni újjáépítéskor, de korábban, a monarchiabeli kiegyezés utáni időkben is nagy építési boom volt, s – az ilyen történelmi időkben, mint amilyen a mostani is – a szakmának gondoskodnia kell önmagáról, hogy fel tudjon nőni a feladatokhoz. Most belföldön, külföldön egyaránt
keressük a jövendő szakembereket. Az építés annyira benne van az ember ősi génjeiben, hogy erre lehet képezni, átképezni ifjabb és kevésbé ifjú embereket is; megalakultak a Területi Integrált Szakképzési Központok – bízom bennük. A szomszédos országokkal, így például Romániával olyan együttműködést készítünk elő, hogy az eltérő ütemezésű uniós fejlesztéséknél tudjunk egymásra is hagyatkozni. Most, amikor nálunk van a „sokk”, tőlük várhatunk segítséget, aztán ha náluk lesz, tőlünk kaphatnak munkáskezet. De számítunk ukrán, netán kínai szakemberekre is. Egy rugalmas, piaci rendszer akár a föld alól is előszedi a kapacitásokat! Nem mellesleg az orosz–magyar építési kormányközi munkacsoportnak a társelnökeként pedig abban vagyok érdekelt, hogy minél több kinti megrendeléshez jusson a hazai szakma. Számos „nemzetközi helyzet” van tehát, amelyben képviselnem kell az ország, az állam szakmai érdekeit. Itthon pedig a helyi főépítészek – úgy kétszázötven körüli a számuk – által vezetett tervtanácsok, s a hét régió szakmai összhangját is biztosítani kell, hogy lehetőleg ugyanazt fogadják el jónak, mondjuk, Zalaegerszegen, mint Szegeden.
l A vidéki városokban az ember egységet lát. De ezzel az összhanggal a fővárosban gond van. Huszonhárom önálló kerület húz időnként másfelé, mint azt az egységes Budapest-városkép megkövetelné. Van Podmaniczky terv is, de Budapest egykori „vőlegénye”, szegény Podmaniczky báró alighanem a fejét csóválja a felhők felett…
– Valóban Budapest mintha ellustult, ellaposodott volna. De van egy óriási léptékkülönbség is, hiszen egész másként működik egy kétmilliós lélekszámú metropolisz, mint egy kétszázezer, netán húszezer lakosú város. Talán nem is szerencsés összehasonlítani őket. Budapestet sokkal inkább Pozsonnyal, Béccsel, Ljubljánával, Zágrábbal kell összemérni, s ebben a viszonyításban Budapest dinamikája bizony lassúbb. Nyilván a főváros dilemmája a meglévő hatalmas értékállomány, hiszen az eklektikus, sőt a klasszicista épületekből is sokkal több van itt, mint például Pozsonyban, de Bécset is „übereljük” azzal a természeti adottsággal, hogy a Duna a város közepén folyik, s nem a szélén. De a dilemma lényege, hogy mi az az új építészet, amit ide be lehet engedni, s mi az, amit már/még nem?! Ezzel kapcsolatban valóban mindig újra és újra előkerül a magasházak kérdésköre: van, aki szerint az ilyen talmi, csak divat, s harmincezer négyzetmétert „fekve” is fel lehet húzni, de magam valóban régóta azok pártján állok, akik minőségi magasházakat is szeretnének tervezni, megvalósítani, s nem utolsósorban látni a magyar fővárosban. Megfelelő helyre kiválasztva, a megfelelő városszerkezetbe beillesztve képileg. Ahol nem zavarja a történelmi városmag képét, sőt! Ma a városképi magasságot még mindig a hetvenes évek határozzák meg, a mai kor építészei, a mai kor anyagaival, eszközeivel nem tudnak megjelenni! Amikor nekem valaki dohog, hogy miért van szükség Budapesten magasházra, akkor mindig azt szoktam felelni, hogy szükség éppen nincs rá, de miért ne lehetne?! London vagy Barcelona, netán München, Frankfurt is nagyon jól el van velük! Egyszerűen nem tudok komoly szakmai – benne esztétikai – érvet ellene! Egy olyan város, amely nem épít az új divat szerint, az retrográd, az nem fejlődik. Ha megnézzük a mai, olyan nagyrabecsült történelmi épületállományt, akkor láthatjuk: megépültek a román, a gót, a barokk templomok – külföldi „divat” alapján, hiszen az építészetben a globalizmus már a középkortól jelen van. Jöttek a „külföldi” tervezők, iparosok, s mindenféle „nem magyart” terveztek, építettek – ami mind magyarrá vált, egészen az XX. századi újlipótvárosi Bauhaus szövetéig. Hadd mondjam el: Zaha Habib, a világ legjobb öt építészének egyike próbálkozott egy belvárosi iroda- és garázsház helyére egy különleges, de igen funkcionális épülettel, s az kell tapasztalnia, hogy egyik akadályból a másikba ütközik. Hogy „túl kerek”, „túl fényes”… Szóval nehéz betörni „új időknek új dalaival” az építészetben is. A más irányzatot képviselő, organikus, a természettel szervesen együtt álló, szinte szakrális jellegű stílusnak, innovációnak is nehéz volt egykor, amelyet például Makovecz Imre képvisel.
l Most van az Építészet Hónapja. Már ötödször!
– Az Építészet Hónapjának kiötlői, Bojár Iván András és az Octogon magazin csapata azért indították útjára 2003-ban e rendezvénysorozatot, hogy az az építészetnek is legyen saját ünnepe. Abszolút egyet kell velük érteni abban, hogy a maihoz hasonló nagy országalakító gazdasági és építészeti, városépítészeti konjunktúra legutóbb Magyarországon az I. világháborút megelőző évtizedekben zajlott. Az volt a „tegnap”, és annak „holnapjaként” most itt a jelen: kézzelfogható közelségben pillanthatunk rá az újrapolgárosodás, egy XXI. századi európai ország, egy modern társadalom születésére. Aligha véletlen, hogy ezekről a kérdésekről is rengeteget fogunk vitatkozni tehát a „Tegnap holnapja” című novemberig tartó programsorozat keretében, 15 település 65 helyszínén, vagy kétszáz rendezvényen, kiállításon, filmvetítésen, épületbejáráson – még kastély- és fürdőtúrán is. Sokak szerint, ha meg kellene határoznunk egy szóban az okát annak, hogy az emberi faj miért nem éri el a teljesítőképessége maximumát, az a szó a „meeting” lenne. Én másként vélekedek erről: igen is kellenek a szakmai, baráti, közönségi – jelen esetben – lakossági találkozások, mert csak úgy alakulhatnak ki a „találkozási pontok”. E hónapban a kreativitás, az alkotó cselekvés, az összefogás jut szóhoz. A teremtő ember, aki mindenféle fizikai, netán szellemi „destrukcióval” szemben a fantáziára, a tervező, építő munkára voksol. E hó legvégén a szervezők megfogalmazása szerint „japán szellemi invázió” éri Budapestet: három japán építész fogadta el a meghívást a zárókonferenciára. Kengo Kuma neve nemrég vált ismertté nálunk – méghozzá a kormányzati negyed pályázata kapcsán. Jelen lesz mestere, Hiroshi Hara, s kortársa, Riken Yamamoto is.
l Hát igen… A távol-keleti építőművésznek valószínűleg hozzá kell majd szoknia a „magyar módihoz”. Az irigységfaktor szurkapiszkáihoz. Ami már meg is kezdődött egy álhírrel.
– Valóban. Letámadták a tervet állítólagos NATO- és más előírásokra hivatkozva, a vasútvonal közelsége miatt… De ilyenek nincsenek. A kormányzati negyed terve – a minisztériumok, hivatalok egységes épületegyüttesbe vonása az állami racionalizálás jegyében – abszolút ellentéte a magamutogató építészetnek! Egy olyan „nem házszerű ház” nyert a nemzetközi zsűri döntése nyomán, ahol sem a pompa, sem az állampolgárok lenyűgözése, sem a hosszú lépcsősoron – nem akadálymentesen – lihegve beérkezés szokásos építészeti megalázása nem található meg. Ráadásul – s ez nem jön át a sajtón – itt nem közpénzek lesznek elköltve! Verseny van cégcsoportok közt: ki építi meg, ki adja aztán bérbe. Demokratikus, visszafogott, természetelvű, azaz „zöld” s megjelenésével komoly nemzetközi szakmai érdeklődést fog kiváltani – mintegy új irányt is mutatva éppen az energetikai, takarékossági rendszereivel. Olyan megújuló energiahasználatból indult ki a tervező csapat, hogy valóban olcsón, a környezetét nem szennyező módon, a helyhez szervesen illeszkedve, a munkaidőn túl nem elit kísértetnegyedet, hanem a szó igazi értelmében „közteret” teremtve, „várost fejlesztve” épülhet bele a Nyugati pályaudvar körüli ma még jórészt „rozsdaövezetként” számon tartott környékbe.
l Beszéltünk irodaházakról, de még nem lakóházakról. Lakótelepekről, lakóparkokról…
– Ma már nincs mennyiségi lakáshiány, évi negyvenezer új otthon a szanálandókat pótolja. De a komfort nélküli otthonok aránya tíz százalék körül van, s a KSH adatai szerint a lakások hat százalékában még mindig nincs folyóvíz. Az összkomfortos – de drágán üzemeltethető – lakótelepekre szükség volt, s szükség van ma is rájuk. A jövő évi költségvetés tervezetébe a panelprogramra – felújításra, szigetelésre stb. – tízmilliárd forint került be. Ehhez még a társasházak, önkormányzatok is hozzátesznek pénzeket; tavaly összesen 36 milliárd – s a Magyar Fejlesztési Bank kedvezményes kölcsönnel támogatja ezt. Lesz, ahol teljes rehabilitáció készül – a házgyári házak közti játszótértől a parkolóig, a szigeteléstől, nyílászárócserétől. Lesz olyan is, amit el kell dózerolni, ám sokkal több olyan, ami lakható-élhető, új értékrendet jelentő negyeddé válik több új otthonnal, zöldveszteség nélkül. Az építészhallgatók, a Magyar Építész Kamara szakmai továbbképzője, a Mesteregylet kis csapatokban dolgozik a panelrehabilitiáción. De azt, hogy mi az a lakópark, azt nem tudom! Különböző fantázianeveken „élnek” – állapodjunk meg abban, hogy az építkezés demokráciájához szükség van rájuk…

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!